Ötödik levél – Miért nem volt meghallgatás?
Egyik előző levelemben írtam arról, hogy 1957 májusában birtokomba került a White Intézet Bizottságának egyik titkosnak minősített hivatalos jegyzőkönyve.
Ebből kiderült, hogy megpróbálták hamisítani a Bizonyságtételeket. Néhány kötetbe egy kevés megjegyzést és magyarázatot akartak beilleszteni, azt a benyomást keltve, hogy Ellen White egyetértett a „Ministry” újságban és a „Questions on Doctrine” című könyvben publikált új teológiával, vagy legalábbis nem ellenezte azt.
Megdöbbentem, amikor elolvastam ezt a hivatalos dokumentumot. Még inkább megdöbbentem akkor, amikor olvastam, hogy ezt a tervet jóváhagyta a vezetőség. Ez azt jelentené, hogy az emberek félelem nélkül megkísérelhetnek kiegészítéseket fűzni a Prófétaság Lelkének írásaihoz, melyek által megváltoztathatják vagy módosíthatják Ellen White írásainak jelentését. Mennyire lehetnénk biztosak abban, hogy az írások, melyek megjelennek a jövőben, a szerző hamisítatlan tanítását képezik, és nem a „módosítottat és javítottat”, mint ahogy más könyvekkel már megtették az 1956. szeptemberi „Eternity” magazin szerint?
Miközben aggodalommal gondolkodtam azon, hogy mivel próbálkoztak ezek az emberek, mélyen felzaklatott, hogy az adminisztráció jóváhagyta ezt, és a jövőre nézve ez egy bevett taktika lett volna. Innentől kezdve az emberek mehetnének a White Intézet Bizottságához, és annak jóváhagyásával, titokban, beilleszthetnének magyarázatokat és megjegyzéseket, még mielőtt bárki is tudomást szerezhetne arról, hogy mi történt. Ezt nyugodt szívvel megtehetnék, azzal a biztosítékkal, hogy ha valaki megtudja és közli, hogy mi történt, az adminisztráció beszélni fog vele, megfenyegetik őt, amíg meg nem szünteti a „tevékenységét.”
Az én esetemben azt mondták nekem, hogy a jegyzőkönyvek bizalmasak voltak, és hogy nem volt jogom hozzáférni, vagy akár elolvasni őket. Bár én közvetlenül és pontosan idéztem a hivatalos jelentésekből (jegyzőkönyvekből), azt mondták: „Ön mindezt pletykák alapján tette, valamint a bizalmas jegyzőkönyvek alapján, amelyeket nem lett volna joga elolvasni.” (1957. decemberi levél)
Annak ellenére, hogy ezek az emberek be akartak illeszteni „jegyzeteket”, „magyarázatokat”, „jegyzet-függelékeket”, „lábjegyzeteket”, „kedvező megjegyzéseket” Ellen White írásainak jövőbeli kiadásaiba. (Vegyék figyelembe, hogy ezek a kifejezések többes számúak!) Az elnök minimalizálta a problémát, és az 1957. szeptember 20-án kelt levelében kijelenti, hogy mindez „egy oldal aljára beillesztett hivatkozás” lett volna Ellen White egyik könyvében.
De ez teljes mértékben ellentmond a hivatalos jegyzőkönyvnek. Hogyan magyarázható ez az ellentmondás?
Az első gondolatom, és az első reményem az volt, hogy azonnal behívnak, hogy bebizonyítsam állításaimat, vagy vonjam vissza azokat, illetve egy pártatlan embercsoportot hívnak össze a meghallgatásomra. De csalódnom kellett a várakozásaimban.
Az első reakció a „tevékenységemre” levélben érkezett 1957. december 16-án. A levélben azt írták: „Az ön aktivitását a Generál Konferencia tisztviselői megvitatták, és teljes mértékben nem értettek egyet azzal, amit csinált. Ezért arra kérik, hogy hagyja abba ezt a tevékenységet.” Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, december 19-én kaptam még egy levelet. A következőket írták:
„Szeretném megismételni azt, amit korábban írtam, hogy az embereknek megvan minden joguk bizottságokba menni, ideértve a White Intézetet is, és javaslatokat tenni anélkül, hogy büntetéstől féljenek vagy, hogy eretneknek tartsák őket.
Ha belegondolunk, hogy ezt pletykák alapján tette, valamint a bizalmas jegyzőkönyvek alapján, amit nem volt joga elolvasni, úgy tűnik, nem úgy cselekedett, mint egy igazi adventista. Nem vett részt azokon a tanácskozásokon, és minden, amit tud róla az pletyka, és rövid feljegyzések, amit az ülés titkára írt. (…) Nos, tovább folytatni és terjeszteni egy ilyen témát, nem egy irigylésre méltó fénybe helyezi önt. Ha ön ezt teszi, mi is el fogunk terjeszteni valamit. Ha ezt megtesszük, akkor ez ismét szembe helyezi önt az egyházzal, és minden bizonnyal problémákat okozhat az egyházzal való kapcsolatában. Mindezt figyelembe véve, a tisztviselők, akikről korábban írtam, komolyan kérik, hogy hagyja abba ezt a tevékenységet.”
Mint láthatják, nem javasoltak meghallgatást annak megállapítására, hogy vádjaim megalapozottak vagy sem. Egyszerűen figyelmeztettek, hogy hagyjam abba a tevékenységemet, vagy ha nem…
Hogyan reagáltam? Mint bárki, akit megfenyegetnek. Azt írtam, hogy békés ember vagyok, és meg lehetett volna engem győzni, de nem fenyegetni. Megkértem őket, hogy kövessék tervüket. Készen álltam bármire, ami jönni fog.
Mi következett? Végül is nem tudtam, hogy mit jelent az „egyházi kapcsolatom”. Ez bármit jelenthet. Megtudtam, mit ígértek Barnhouse-nak arról, hogy ha valaki ellenzi a hatalmukat. Íme, mit mondott Barnhouse:
„Az adventisták álláspontja, legalábbis néhányuk számára új álláspontnak számít; de a bölcs vezetés által képviselt többség álláspontja lehet az, hogy eltökélt abban, hogy „megfékezze” azokat a tagokat, akik a felekezetért felelős vezetés véleményétől eltérő véleményt támogatnak.” („Eternity”, 1956. szeptember 1.)
Sajnálatos, hogy vezetőink ilyet ígértek az evangélikusoknak. Ezt a kijelentést ezelőtt három évvel publikálták. A vezetőinket figyelmeztették a cikkről, és arra kérték, hogy cáfolják meg ezt a szándékot. De nem cáfolták meg, nem tiltakoztak semmilyen módon, népünk pedig némi bosszúsággal megértette, hogy Dr. Barnhouse állítása az egyházunk vezetőiről helyes. Adjuk hozzá ehhez Martin úr beszámolóját, miszerint a vezetők azt mondták neki: „sorainkban is vannak néhányan szélsőségesek, mint ahogy mindenütt vannak felelőtlenek az alapvető kereszténység bármely szegmensében”. A vezetőink mindezt akkor mondták el az evangélikusoknak, amikor Krisztus emberi természetéről beszéltek velük. Ezeket az állításokat sértésnek tartom. Megmutatja vezetőink megvetését azokkal szemben, akik nem egyeznek véleményükkel. Úgy gondolom, hogy ezek a kijelentések súlyos vádat jelentenek. Népünk türelmes, de ez az első alkalom, amikor az egyházvezetőink inzultálják az adventista hívőket.
Rövid találkozó
Az egyetlen találkozó a vezetőséggel 1958 februárjában következett be, amikor két tisztviselő megkért, hogy találkozzak velük a néhány perces szünet alatt, amit két munkaértekezlet között tartottak. Úgy tűnt, a fő kívánságuk az, hogy megtudják, folytatom-e a „tevékenységemet”. Mondtam nekik, hogy ez a szándékom. Azt kérdezték, hogy miért nem kértem egy meghallgatást. Soha nem gondoltam arra, hogy meghallgatást kérjek. Arra számítottam, hogy meghívást kapok. De gondolkodva ezen, a következő napon azt írtam:
„Nem tudtam, hogy szeretnétek, hogy elmenjek Washingtonba egy meghallgatásra vagy beszélgetésre, mivel még soha nem említettétek. Ha ez a kívánságotok, kész vagyok elmenni. Csak egy kérésem van: a meghallgatás nyilvános legyen, vagy ha nem lehetséges, akkor legyen jelen egy írnok, és kapjak én is egy másolatot a jegyzőkönyvről.” (Levél, 1957. február 5.)
Február 10-én kelt levélben a következő választ kaptam:
„Az ön kívánságára a testvérek nem emeltek kifogást a beszélgetés felvételével kapcsolatban. Javasoljuk, hogy a szalagfelvétel lehet a legpraktikusabb módszer erre.”
Ez a javaslat nekem tetszett. Megjegyzem azonban, hogy nem említették, hogy kapnék másolatot a felvételről. Arra gondoltam, hogy ez valószínűleg magától értetődő, mivel ezt a feltételt kértem, és elfogadták a javaslatomat. De nyugtalan voltam. Ha újabb megerősítést kérnék, azt a benyomást keltem, hogy megkérdőjelezem őszinteségüket. De mivel nem kaptam más levelet, február 21-én ezt írtam:
„Szándékosan vagy sem, de nem válaszoltak kérésemre, hogy a felvételről én is kaphassak egy példányt. Erre azért van szükség, mert minden megbeszélés során, ami elhangzik, vagy ami nem hangzik el, az én szavam lesz a tizenkét ember szavával szemben. Nem lehetek ilyen helyzetben. Csak akkor megyek, ha teljesítik ezt a feltételt.”
Erre február 27-én választ kaptam:
„A felvétellel kapcsolatban, azt hiszem, pontosítottuk a február 10-ei levélben, hogy a testvérek szándékoznak magnófelvételt készíteni a találkozó beszélgetéséről. Ez teljes felvételt fog jelenteni arról, hogy mit beszélünk és teszünk. Feltételezzük, hogy elégedett lesz egy ilyen alapos felvétellel.”
A felvétel másolatát kértem, és ez a levél csak azt erősítette meg, hogy szalagos felvételt készítenek, amely „teljes felvételt fog jelenteni arról, hogy mit beszélünk és teszünk.” Feltételezték, „elégedett leszek egy ilyen alapos felvétellel.” Legyen így. Végre biztosítékot kaptam arra, hogy teljes felvételt készítenek, és saját javaslatuk szerint magnófelvétel lesz. Nem is kérhettem többet. De mivel alaposan elolvastam a „Questions on Doctrine”-t, észrevettem, hogy néhány dolgot kijelentenek egyik oldalon, és csak néhány oldallal odébb, semmibe veszik az előbbi kijelentéseket. Észben tartottam néhány kettős jelentéssel bíró kifejezést, ami bizonytalanságot okozott. Meg voltam győződve, hogy ezek közül néhány kifejezést arra használtak, hogy összezavarják és félrevezessék az olvasót.
Ezért újraolvastam az elküldött és a kapott leveleket, különösen azokat a részeket, amelyek a felvétel másolatának megkapására irányuló kérésemre utaltak. Megállapítottam, hogy kérésemet sehol nem erősítették meg, és hogy megtárgyalását elkerülték. Ez meglepett. Vajon az a szándékuk, hogy ne adjanak másolatot a felvételről, miközben a levelek azt a benyomást keltik, hogy másolatot kapok? A bizonyítékok megerősítették a gyanúmat. Azért, hogy meggyőződjek, március 4-én írtam, hogy abszolút bizonyosságot akarok, egyértelműen írják le, hogy a teljes felvétel másolatát megkapom, ahogy kértem. Azzal fejeztem be, hogy „Ezen a ponton teljesen biztosnak kell lennem.”
Mivel semmi választ nem kaptam, március 12-én újra írtam: „Még mindig egyértelmű ígéretre várok, hogy nem csak egyetlen felvételt készítenek, és fogok kapni egy másolatot. Mint említettem az első levélben, ez alapvető feltétel.”
Március 18-án érkezett a válasz:
„Utalt arra a kérésére, hogy a felvételt, valamint egy másolatot őrizzünk meg. A tisztviselőkkel folytatott megbeszélés során a következő javaslat született, amely minden érdekelt fél számára korrektnek tűnik: a csoport kiválaszt egy titkárt, aki leírja a következtetéseket, amelyeket levonunk, azokat az egész csoport megszavazza, és a végén mindenki kap egy másolatot. Reméljük, Andreasen testvér, hogy ez a javaslat tetszeni fog önnek!”
Ez egy teljesen új, és egészen más javaslat volt. Miután a február 27-i levélben azt mondták, hogy szalagos felvételt készítenek, „teljes (…) felvételt készítünk arról, amit mondunk és tenni fogunk” , és kijelentették, hogy „elégedett leszek egy ilyen alapos felvétellel”, most pedig egy új és váratlan javaslatot kaptam, amely teljesen különbözött az előzőtől.
A beszélgetés nem lesz legépelve, és nem lesz teljes felvétel sem, hanem az egyikük írná azokat a következtetéseket, amelyekhez jutunk. Állítólag meg kellene elégedjek ezzel a helyzettel! De egyáltalán nem voltam elégedett. Ez a bizalommal való visszaélés volt. Olyan volt, mint amikor Ráhelt helyettesítették Leával. Szégyenteljes üzlet volt. Úgy éreztem magam, mint Jákob, amikor becsapták. Három héttel korábban ígérték nekem a találkozó „teljes felvételét”, amiről azt remélték, hogy tetszeni fog. Most felkínáltak egy másolatot a következtetésekről, amelyről feltételezik, hogy tetszeni fog.
A március 18-i levél rámutat arra, hogy soha nem volt szándékukban, hogy adjanak egy másolatot a felvételről, és hogy egész idő alatt tettették magukat, azt gondolva, hogy elfogadom a meghallgatásról vagy megbeszélésről szóló javaslatukat anélkül, hogy garantálnák a felvétel másolatát a megbeszélésekről, hanem csak a következtetésekről egy másolatot.
A sötét középkorban az eretnekeket titokban letartóztatták, és elítélték. Abban az időben nem volt „habeas corpus” akció. Most a tisztviselők egy felvétel nélküli meghallgatást javasoltak, amelyen csak néhány ember vehet részt, és nem veszik fel! Szerintem erkölcstelen javaslat. Mitől féltek?
Sőt, még mielőtt a tárgyaláson megjelennék, a következő feltételt szabták: „Mivel a Generál Konferencia Bizottsága elé terjeszti az ügyét, beleegyezik abba, hogy aláveti magát a Bizottság határozatának.” (1958. május 13-i levél) Ez világosan feltárja a bizottság szándékát. Egy titkos meghallgatást akartak, beleértve egy megbeszélést is, de mielőtt a meghallgatás vagy a megbeszélés megtörtént volna, el kellett volna fogadnom a következtetéseiket és ítéletüket! Ilyen körülmények között mit tehettem volna még a tárgyalás megnyerése érdekében?
Úgy tűnik, hogy a tisztviselők maguk akartak a vádlók, az esküdtek, a bírák és a végrehajtók helyében lenni. Azokban az esetekben, amelyekben doktrína szerepel, amelyeket szükséges megvitatni ahhoz, hogy egészséges következtetésekhez jussunk, kell egy semleges bizottság, amely nem vesz részt közvetlenül a vitában, és megvizsgálja az esetet.
Egyetlen bíró sem vizsgálhat meg egy olyan ügyet, amelyben személyesen érintett. Nem hajlandó képviselni olyan ügyet, amelyben a legkevésbé érintett. Tisztviselőink azonban saját magukat választották meg, hogy megvizsgálják az esetet, és bíráskodnak teológiai kérdéseket érintő vitában, cselekvési joggal. Az ellenféltől megkövetelik a meghozott döntés előzetes elfogadását. Valójában azt jelenti, fogadjuk el a választott embereknek -akár adminisztrátorok, végrehajtók, szponzorok, szervezők vagy tanácsadók- azt a követelését, hogy joghatásuk van a doktrína felett, annak ellenére, hogy semmi ilyen irányú képzésük nincs. Mindegyiküket hallottam azt mondani: „Nem vagyok teológus”.
1958. március 26-án válaszoltam arra a levélre, mely szerint nem lesz semmilyen felvétel, hanem megkapom a következtetések másolatát. Nem egyezhettem bele. Előre tudtam, mi lehet a következtetés, mivel már elítéltek, és megfenyegettek. Szándékosan eltitkolták előlem azt a tényt, hogy nem fogok kapni a felvételről másolatot, hogy titokban elítélhessenek. Úgy tűnt, hogy nem akartak tájékoztatni erről, és ha elfogadom a következtetéseiket, azzal vádolhattak volna, hogy semmibe vettem előzetes ígéretemet, ha követelem a felvételt. Ha ilyen körülmények között elmegyek Washingtonba, akkor biztosan „beragadtam” volna. A történteket szem előtt tartva a felvétel másolata iránti kérésem többszöri „megkerülésével” csalódottnak éreztem magam, ezért így fejeztem be a levelemet: „Megsértették saját ígéretüket, és ez érvényteleníti megállapodásunkat.” Az emberek iránti bizalmam komolyan megrendült.
Április 3-án kaptam választ, amelyben azt írták, hogy „levelem megérkezett, és tartalmát bemutatták a tisztviselőknek”. Semmit nem mondtak arról az állításomról: „Megsértették saját ígéreteiket, és ez érvényteleníti megállapodásunkat.”, amely a legfontosabb rész volt. Sőt, úgy tűnik, hogy ezt a kijelentésemet nem olvasták a tisztviselőknek, mert egy hónappal később kaptam egy levelet, amelyben ez állt: „Másoktól tudtam meg, hogy ön azt gondolja, áthágtuk ígéretünket.” Így torzították szavaimat, és terjesztették a testvérek között, akik úgy gondolták, másoknak írtam, nem az illetékeseknek. Ilyet nem tettem.
Ugyanebben az április 3-i levélben az, aki nekem írt, kijelentette:
„Igaza van, hogy először javasoltunk egy magnófelvételt, de nem ígértünk másolatot. A javaslat után újra átgondoltuk ezt a problémát, és úgy gondoltuk, hogy egy ilyen felvétel nem lenne a legbölcsebb megoldás. (…) Felvételt készíteni minden kijelentésről, bármennyire is jelentéktelen lenne az, nem lenne korrekt a résztvevőkkel szemben. Az ilyen megbeszéléseken nincs kizárva, hogy komoly embereknek olyasmi csússzon ki a szájukból, amit később megbánnak, és kijavítanak. A halandó ember ilyen hibáknak van kitéve; de miért kellene megőriznünk őket? A találkozók őszinte szándéka, hogy közösen következtetéseket vonjunk le (…) Mint a leveleiből is kitűnik, ez összhangban áll a kezdetektől fogva tett javaslatával.”
Ez a levél több aspektust tisztáz. Elismerik, hogy eleinte egy magnófelvételt javasoltak. Az is nyilvánvaló, hogy nem állt volna szándékukban másolatot adniuk nekem, bár a leveleket úgy fogalmazták, hogy elrejtsék ezt a tényt előlem. Azt is mondják, hogy a tisztviselők meggondolták magukat, és úgy döntöttek, hogy nem lenne bölcs dolog mindent rögzíteni, mivel az „nem lenne tisztességes a résztvevőkkel szemben” -meglepő ok, amely egyértelmű gyengeségre mutat. Majd az utolsó hamis állítás: „Mint a leveleiből is kitűnik, ez összhangban áll a kezdetektől fogva tett javaslatával.”
Soha nem hangzott el ennél nagyobb hazugság. Provokálom azt, aki írta ezeket a sorokat, mutasson akár egy sort is, ahol én ezt állítottam volna, vagy javasoltam. Mégis, ezt a benyomást terjesztették rólam a washingtoni testvérek között. Az nem jutott eszükbe, hogy Washington talán mást is mondhat, mint az abszolút igazságot. A testvérek, akiknek azt tanácsolták, hogy „tartsák a vonalat”, természetesen azt fogják hinni, hogy ez „az eredeti javaslatom”. Semmi sem lehet távolabb az igazságtól. Újra és újra minden levelemben hangsúlyoztam, hogy szeretnék egy másolatot a felvételről, és most az, aki írta ezt a levelet, állítja, hogy leveleimből kitűnik, hogy a következtetések másolata volt az eredeti javaslatom. Mi lehet az oka ennek az egyértelmű dezinformációnak? Azt hiszem tudom. Lehetséges, hogy a washingtoni híreknek elfogult árnyalatai vannak?
Miért ez a hirtelen változás?
Több, komoly oknak kell lenni, amiért hirtelen úgy döntöttek, hogy ne csináljanak semmilyen felvételt. Bár eleinte úgy döntöttek, hogy egy teljes felvételt készítenek „mindenről, amit mondanak, vagy csinálnak.” Az 1888-as alfa válság tudósításainak nagy része eltűnt, és ami megmaradt, el van rejtve biztonságos helyre, nem publikus. Nem szeretnénk, hogy az omega válságban ugyanez megismétlődjön. Legyen világosság!
Nem tudom, mi volt az oka ennek a változásnak. Csak feltételezem. Tudták, hogy a „tevékenységemet” és az egyházzal való kapcsolatomat megvitatják. A testvérek azt feltételezték, hogy valószínűleg nekem is lesz néhány megvitatni való kérdésem. Valójában kérdéseim vannak. Készítettem egy listát is ezekről a témákról. Íme:
Froom testvér cikkei, különösen azok, amelyek 1957 februárjában jelentek meg a „Ministry” újságban, Ellen White-ot semmibe vette;
Anderson és Reed testvérek látogatása a levéltárban, hogy lábjegyzeteket csempésszenek be Ellen White írásaiba, és az általános implikáció ebben a dologban;
Az evangélikusokkal „több száz órán át” folytatott beszélgetések témáinak listája, és milyen fő következtetésekre jutottak;
Martin úr ajánlására a „kijavított és helyesbített” könyvek részletes listája, valamint a jövőben javítandó könyvek listája;
A 3000 dolláros per;
Mit döntöttek a prozelitizmusról?
A „fékezni”, „szélsőségesek”, „felelőtlen radikálisok” kifejezések jelentése;
Az új egyetem és a külső missziómezők gyengesége;
Pénzváltás;
Komoly könyvvizsgáló cég végezzen egy teljes áttekintést.
Nem küldtem el ezt a listát Washingtonnak, mert jól tudtam, hogy ez hónapokig eltarthat. Csak néhány témát javasoltam, és természetesen tudtam, hogy mi lesz az eredmény. De nagyon érdekes, ugyanebben az időben a testvérek úgy döntenek, hogy nem lenne bölcs dolog felvételt készíteni. Ilyen körülmények között megértem a döntésüket. A felhozott mentség – hogy komoly embereknek olyasmi csússzon ki a szájukból, amit később megbánnak és kijavítanak – egyszerűen nevetséges. De ne értsük félre. Számot fognak adni.
Mindezek mellett, hogy április 3-án azt írták: „Soha nem kért meghallgatást.” Kérem az olvasót, hogy ítélje meg ezt a problémát egyedül. Azt válaszoltam:
„Ne tévedjenek ezen a ponton. Nemcsak, hogy meghallgatást akartam, hanem azt gondolom, hogy feltétlenül szükség van egy meghallgatásra, ha azt akarjuk, hogy ez a bosszantó kérdés végre megoldódjon. Azt mondjátok, kételkedtek, hogy őszinte voltam, amikor kértem egy meghallgatást. Nos, igen, meghallgatást akartam. Kértem. Nem egy titkos meghallgatást. Nyilvános meghallgatást vagy olyat, ahol teljes és alapos felvételt készíthetnek mindenről, amit mondanak és tesznek. Ez volt a kívánságom a kezdetektől fogva. Nem egy zárt meghallgatás főszereplője akartam lenni.”
1958. június 28-án volt az utolsó kommunikációm a központtal. Azt kérdeztem, számíthatok-e még egy felvételes meghallgatásra? Egy titkár válaszolt:
„Ami a találkozó szalagfelvételét illeti, azt üzenik, mondjam el önnek, hogy levelezésünkben egyetlen ígéretet sem tettek, hogy lesz felvétel az ön számára. Ha akarja, készíthetnek egyet, de ezt az irodában fogják őrizni, állandó dokumentumként, mint ahogy már említették.”
Ez felszabadított minden kötelezettségem alól. Kimerítettem az összes kommunikációs módszert azokkal az emberekkel, akikkel beszélnem kellett. Most nyugodtan beszélhetek a gyülekezettel, ahogy Krisztus mondta, mivelhogy a többi módszer kudarcot vallott. Ezt fogom tenni. De mindig készen állok, hogy meghallgatásra menjek, ha azt becsületesen vezetik le, és megfelelően rögzítik, hogy mindent egyértelművé tegyünk.
Örökölt szenvedélyek
A „Questions on Doctrine” című könyv 383. oldalán azt a kijelentést olvashatjuk, miszerint Krisztus „mentesült az örökölt szenvedélyek alól, amelyek Ádám leszármazottjait érintik”. Ez nem a Prófétaság Lelkének idézete. Ez egy új tanítás, amely soha nem jelent meg egyetlen Hetednapi Adventista Egyház hivatalos kijelentésében sem, és ellentétben áll a korábbi doktrinális kijelentéseinkkel. Ezt az új tanítást fogadták el az „egyik Generál Konferencia ülésen a világ minden tájáról összegyűlt akkreditált küldöttek” a „Questions on Doctrine” 3. oldalon leírt hivatalossá tevő eljárása szerint. Tehát ez nem egy jóváhagyott, vagy elfogadott tanítás.
Két állítás
A Bizonyságtételekben van két állítás, melyet használnak. Megpróbálják támogatni azt az elképzelést, hogy Krisztus mentes volt az örökletes szenvedélyektől. Az első idézet azt mondja, hogy Krisztus „példaképünk mindenben. Ő Testvérünk a gyengeségeinkben, de nincs alávetve a szenvedélyeknek.” (Bizonyságtételek, 2. kötet, 202. oldal) A másik állítás: „Ő az ima erős embere volt, aki nem volt alávetve az elesett emberi természetünk szenvedélyeinek, de ugyanazokkal a gyengeségekkel nézett szembe, mindenben megkísértetett, mint mi.” (Bizonyságtételek, 2. kötet, P. 509)
Mindkét kijelentés megemlíti a szenvedélyeket, de egyikük sem említi a „beszennyeződést”, a „romlott hajlamokat”. A „mentes” szó sem jelenik meg. Ellen White azon állítása, hogy Krisztusnak nem voltak szenvedélyei, és nem volt alávetve szenvedélyeknek, azt jelenti, hogy mentes volt tőlük? Nem, mert a szenvedélyek hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy mentesülünk tőlük. Két teljesen különböző fogalom. Mentesnek lenni azt jelenti, hogy „felmentenek vagy megszabadítanak egy nehéz, terhes kötelezettség alól; felszabadított, megkímélt egy nehéz szabály alól, amelyet másoknak be kell tartaniuk, amely mások számára kötelező.”
Jézus mentesült olyan szabály alól, melyet mindenki másnak meg kell tartania, amely kötelező a többiekre nézve? Nem. „Isten megengedte Fiának, hogy tehetetlen csecsemőként jöhessen erre a világra emberi gyengeségeknek alávetve (nem mentesülve tőlük). Isten megengedte neki, hogy szembenézzen az élet veszélyeivel, mint bármelyik ember, és harcoljon, mint az emberiség bármelyik gyermeke, az örök vereség és veszteség kockázatával.” (Jézus élete, 4. o.) „Gyerekként úgy gondolkodott és beszélt, mint egy gyermek, de a bűnnek nyoma sem homályosította el benne Isten képmását. Mégis, Ő nem volt mentesítve a kísértés alól. Alá volt vetve (nem mentesítve) minden konfliktusnak, melyekkel szembe nézünk mi mindnyájan.” (Jézus élete, 71. o.)
„Isten az ő tulajdon Fiának nem kedvezett” (Róma 8:32) „Senki emberfiának nem kellett szent életet élnie, és olyan heves harcot folytatnia a kísértés ellen, mint Megváltónknak.” (Jézus élete,71. o.) „Mindig őrködnie kellett, hogy megőrizze tisztaságát.” (Jézus élete, 71. o.)
Egy ember nem rákos, és ez azt jelenti, hogy immunis rá, vagy mentes tőle? Természetesen nem. A következő évben ez a betegség érintheti. Ellen White nem azt mondta, hogy Krisztus mentes volt a szenvedélyektől. Azt mondta, nem voltak szenvedélyei, nem azt, hogy immunis volt rájuk.
Krisztusnak miért nem voltak szenvedélyei? Mert „a léleknek szándékosan kell vétkeznie, mielőtt a szenvedély uralná a racionalitást, vagy a gonoszság győzedelmeskedjen a lelkiismeret felett”. ( Bizonyságtételek, 5. kötet, 177. oldal) Krisztus soha nem akart vétkezni. Egy pillanatig sem volt benne bűnös hajlam. Ő tiszta volt, szent, szeplőtelen. De ez nem azt jelenti, hogy mentes volt a kísértéstől, vagy a bűntől. „Ő vétkezhetett volna, el is eshetett volna.” ( SDA Bible Commentary, 5. kötet, 1128. o.) Én még mindig tanácstalan vagyok, hogy vehette volna rá bárki Ellen White-ot, hogy kijelentse, hogy Krisztus mentes volt, amikor ő pont az ellentétét állította, és nem is használja a „mentes” szót.
A kísértés bűn?
A kísértés önmagában nem bűn; de bűnné válhat, ha engedünk neki. „Amikor a tisztátalan gondolatok táplálva vannak, azokat nem kell szavakban vagy tettekben kifejezni, hogy a bűnt elkövessük, és a lélek ítélet alá essen.” (Bizonyságtételek, 4. kötet, 623. oldal) „Egyetlen tolerált tisztátalan gondolat, egyetlen meg nem szentelt, táplált vágy, és a lélek beszennyeződik (…) Minden szentségtelen gondolatot azonnal el kell távolítani.” (Bizonyságtételek, 5. kötet, 177. oldal)
Sátán kísért, hogy bűnbe vigyen bennünket. Isten ellenőrzött próbákkal erősít meg, és tanít bennünket az ellenálláshoz. Sátán megkísértette Ádámot a kertben; megkísértette Ábrahámot és az összes prófétát; megkísértette Krisztust; minden embert megkísért. De Isten „nem hagy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek”. (1Korinthus 10:13)
„Krisztus szabad erkölccsel rendelkezett, aki vétkezhetett, ha akar. Meg volt a szabadsága, hogy engedjen Sátán kísértéseinek, és meghiúsítsa Isten terveit. Ha ez nem így lett volna, ha számára lehetetlen lett volna, hogy elessen, akkor Őt nem lehetett volna megkísérteni mindenben úgy, mint ahogy az emberi család meg van kísértve.” (Youth’s Instructor, 1899.október 26.)
Az öröklés nagy törvénye
A „Questions on Doctrine” 383. oldalán kijelenti, hogy Krisztus „mentes volt az öröklött szenvedélyek és szennyeződések alól, amelyek befolyásolják Ádám leszármazottait.” Minden gyermek, aki ebben a világban születik, különböző vonásokat örököl elődeitől. Krisztus ugyanolyan módon örökölte ezeket a vonásokat? Vagy felmentést kapott? Íme, a válasz:
„Ádám bármelyik leszármazottjához hasonlóan, Ő alávetette magát mindannak, amit az átöröklés hatalmas törvénye eredményez. Ezeknek a törvényeknek a következményei láthatóak Jézus földi őseinek történelmében.” (Jézus élete, 48. o.) Ősei között volt néhány jó ember; mások nem voltak annyira jók; egyesek nagyon rosszak voltak. Közöttük voltak tolvajok, gyilkosok, gonosztevők, csalók. Jézusnak is olyan ősei voltak, mint nekünk. „Ezzel az örökséggel jött földünkre, hogy osztozzon bánatunkban, kísértéseinkben, és hogy példát mutasson a bűntelen életre.” (Jézus élete, 48. o.) „Jézus akkor öltött emberi testet, amikor az emberi fajt már négyezer éve gyengítette a bűn.” (Jézus élete, 48. o.)
Figyelembe véve ezeket az idézeteket, és még többet is lehetne említeni, hogyan mondhatja valaki, hogy Jézus felmentést kapott? Nem mentsült, nem állt ellen, hanem elfogadta. Az itt említett idézetekben ezt kétszer említi. „Ő alávetette magát mindannak, amit az átöröklés hatalmas törvénye eredményez.” és „Ezzel az örökséggel (öröklődéssel) jött földünkre, hogy osztozzon bánatunkban, kísértéseinkben.”
Egy őszinte adventistának választania kell tehát a „Questions on Doctrine” és Jézus élete között, a hazugság és az igazság között. „Isten megengedte Fiának, hogy tehetetlen csecsemőként jöhessen erre a világra emberi gyengeségeknek alávetve. Isten megengedte neki, hogy szembenézzen az élet veszélyeivel, mint bármely ember, és harcoljon, mint az emberiség bármely gyermeke az örök vereség és veszteség kockázatával.” (Jézus élete, 4. o.)
„Krisztus tudta, hogy az ellenség megkeres minden embert, annak érdekében, hogy kihasználja gyengeségét (…), Jézus földre jövetele által, mint ember, az Úr készített számunkra egy győzedelmes utat.” (Jézus élete, 122., 123. o.) „Őrá, aki elhagyta dicsőségét, és magára vette az emberiség gyengeségeit, épül az egész világ megváltása.” (Jézus élete, 11. o.)
Kevesen -még a mi pásztoraink közül is- ismerik azt, amit Ellen White „az öröklés nagy törvényének” nevez. Ugyanakkor ez az a törvény, amely lehetővé teszi az inkarnációt, és Krisztust igazán emberré teszi, mindenben olyan, mint mi. Pál apostol erkölcsi kötelességnek tartotta Isten részéről, hogy a Fiát mindenben ugyanolyanná tegye, mint közülünk egy, és ezt merészen jelenti ki.
„Annak okáért mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie az atyafiakhoz, hogy könyörülő legyen és hív főpap az Isten előtt való dolgokban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mert amennyiben szenvedett, ő maga is megkísértetvén, segíthet azokon, akik megkísértetnek.” ( Zsid 2:17,18) Az itt használt „kellett” kifejezés azt jelenti, hogy „illett” Isten iránti erkölcsi kötelesség értelmében.
Az öröklés nagy törvényét Isten alapította, hogy lehetővé tegye a megváltást, és az alapvető törvények egyike, amely soha nem veszítette el az érvényét. Ha félretesszük ezt a törvényt, nem lesz többé példaképünk, vagy Megváltónk, aki segítségünkre lehet. Krisztus szabad akaratból „elfogadta” ezt a törvényt, és így biztosította az üdvösséget. Az az állítás, hogy Krisztus nem volt kitéve ennek a törvénynek, tagadja a kereszténységet, és a megtestesülésből egy vallási átverést csinál. Isten őrizze meg a hetednapi adventistákat ilyen tanítóktól és tanításoktól!
Beszennyeződés
Nem foglalkoztam a beszennyeződés témájával, bár a szenvedélyek mellett van megemlítve a „Questions on Doctrine” című könyvben. Krisztus alá lett vetve az öröklés nagy törvényének, de ennek nincs köze a beszennyeződéshez. A tolerált tisztátalan gondolatoknak, a szentségtelen vágyak táplálásának, a gonosz szenvedélyek eltűrésének eredménye a tisztátalanság, a beszennyeződés, a bűn. De Krisztust egyik sem érintette. „Ő nem szennyezte be magát.”
„Jézus, amikor emberi testet öltött, nem szennyezte be magát.” (Jézus élete, 266. o.)
A szenvedély és beszennyezés két különböző dolog, és nem lehet egyenlőséget vonni közöttük, mint ahogy a „Questions on Doctrine” teszi. A szenvedély összehasonlítható a kísértéssel, tehát nem bűn. Egy tisztátalan gondolat jöhet akár egy szent alkalommal, de ez nem szennyez be; nem bűn mindaddig, amíg nem tolerálják és őrzik. Egy szentségtelen vágy hirtelen bevillanhat az elmében, amelyet Sátán provokált; de nem bűn, amíg nincs táplálva.
Az öröklődés törvénye a szenvedélyekre vonatkozik, de a beszennyezésre nem. Ha a beszennyezés örökletes lenne, akkor Krisztus beszennyeződött volna, amikor erre a földre jött, és ezért nem lehetett volna a „Szent”. (Lukács 1:35) Még egy hitetlen ember gyermeke is szentnek hivatik; egy ilyen kijelentés vigasztalást fog jelenteni a feleségének. (1Kor 7:14) Adventistaként azonban nem hiszünk az eredendő bűnben.
Erről a beszennyezésről sokat lehetne beszélni. De mindaddig, amíg az előttünk álló probléma csak a szenvedélyekről szól, nem beszélünk tovább a beszennyezésről. Egy másik alkalommal talán többet fogok mondani a szenvedélyekről, mivel úgy gondolom, hogy a „Questions on Doctrine” állítása egy halálos és romboló eretnekséget jelent az engesztelés tantétele számára.
A következő levelem az utolsó lesz ebben a sorozatban. De ha az olvasó megnézi a tíz témakört, amit a levélben felsoroltam, látni fogja, hogy sok mindenről kell még beszélni. Ez a lista nem teljes. Amúgy időt fogok szakítani, hogy mélyítsem azt, amiről beszéltem, mert a nagy dolgok lassan mozognak, és időbe telik, hogy „a tészta megkeljen”. De az élesztő elvégzi a munkáját, és a megfelelő időben megjelenik a várt eredmény. De nem sietek. Az idő az igazság oldalán van, az igazság a saját útját követi, és semmilyen emberi eszköztől nem függ. Sok bátorító levelet kaptam, és hálás vagyok érte; ugyanakkor sajnálom, hogy nem tudtam válaszolni az összesre. Valaki, aki egy nagyon fontos pozícióban áll Washingtonban, írt nekem az ottani zavarról, mondván: „Figyeljük az eseményeket, és amikor eljön az idő, készen állunk a cselekvésre. Személy szerint nem hiszem, hogy itt az ideje, de nincs már messze. Önnel vagyunk, számíthat ránk.”
Örülök, hogy elmondhatom, hogy jó egészségben vagyok, és örülök az életnek. Csodálatos élni ezekben az időkben. „Halhatatlan vagyok, amíg befejezem a munkát.” Ez megtörténhet akár holnap is, ha így lesz, elégedett vagyok, és készen állok.
Köszöntöm minden barátomat 1 Thessz 5:25-el!
Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann