Az első levél
A megtestesülés: Jézus fel lett mentve?
Az “inkarnáció” szó két latin szóból származik: “in carnis”, ami azt jelenti: “a testben” vagy “az emberi testben”. Teológiai kifejezéssel azt jelenti, hogy “Jézus emberi formát és természetet vett fel, amikor Isten Fiaként fogant meg.” Ebben az értelemben használta János apostol ezt a szót, amikor a következőt írta:
„Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: amelyik lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van; és amelyik lélek nem vallja, hogy Jézus testben jött el, az nincs Istentől.” (1 János 4:2-3)
Így hát János az inkarnációba vetett hitet a tanítványság próbájává teszi, és kétségtelenül többet jelent, mint pusztán a Krisztus történelmi megjelenésébe vetett hit.
Egy új élet világra jövetele – egy gyermek születése – önmagában egy csoda. Ennél végtelenül nagyobb csodát jelent maga Isten Fiának testet öltése. Ez örökre egy titok marad, amely meghaladja az emberi megértést. Bármely ember megteheti, hogy elfogadja ezt a titkot a megváltási terv részeként, amely fokozatosan lett megmutatva az embernek az Édenben megtörtént bukása után.
Olyan okokból, amelyeket nem tudunk teljes mértékben megérteni, Isten megengedte a bűnt. Mindazonáltal Ő gyógymódot nyújtott. Ez a gyógymód az, amit mi megváltási tervnek nevezünk, és szorosan kapcsolódik Isten Fiának testet öltéséhez, halálához és feltámadásához.
Nem tudjuk elképzelni, hogy Isten ne tudta volna, mibe kerül a teremtés és a békesség tanácsa, amelyet megoldásként hozott. A megváltási tervnek tartalmaznia kellett a megoldást minden váratlan eseményre. Pál ezt a tervet rejtett bölcsességnek nevezte, melyet Isten dicsőségünkre rendelt el, a világ teremtése előtt. (1 Kor 2:7)
A “világ előtt” kifejezés azt jelenti: minden ember teremtése előtt. Tehát a megváltás terve nem egy utólagos megoldás volt. “Eleve elrendelt” volt. Még akkor is, amikor Lucifer vétkezett, a terv nem lett teljesen felfedve, hanem “örök időktől fogva el volt hallgatva”. (Róma 16:25) Isten nem adott okot erre. Pál arról tájékoztat, hogy “az isteni kinyilatkoztatás révén megismertem ezt a rejtélyt (…)Krisztus titkát, amely más nemzedékek idején még nem jutott az emberek fiainak tudomására úgy, ahogy most kijelentetett szent apostolainak és prófétáinak a Lélek által.” (Efézus 3:3-5)
„Illik”
A Zsidókhoz írott levélben van két szó, amely ennél a pontnál érdekel bennünket, nevezetesen: az „illik” szó a 2. fejezet 10. verséből, és a „kellett” szó ugyanazon fejezet 17. verséből. Az „illik” görög szóval “prepó” azt jelenti, hogy “megfelelő“, “helyes“, “pontos“, “kellemes“. Pál, akit a Zsidókhoz írt levél írójának tartunk, bátor, amikor merészkedik motívumokat tulajdonítani Istennek, és kijelenti, hogy helyes és igaz Istenre nézve, ha Krisztust “szenvedés által” tökéletesíti. (Zsidók 2:10)
Pál úgy látja, hogy Istennek „tetszett” így cselekedni, ami azt jelenti, hogy Ő jóváhagyta ezt. Istenről alkotott feltételezéseiben Pál utánozza Ábrahámot, aki még bátrabb volt. Anélkül, hogy megértette volna, mit fog tenni Isten, Ábrahám azt tanácsolta Neki, hogy adja fel a tervét. Azt mondta: “Avagy elveszted-e az igazat is a gonosszal egybe? (…) megölöd az igazat a gonosszal, és úgy járjon az igaz, mint a gonosz? Távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-e igazságot?” (1Mózes 18:23, 25)
Mózes szintén próbálta megfedni Istent, és tanítani Őt. Amikor Izrael népe az aranyborjú körül táncolt, Isten azt mondta Mózesnek: “Azért hagyj békét nekem, hadd gerjedjen föl a haragom ellenük, és hadd töröljem el őket!” (2Móz 32:10) Mózes megpróbálta megnyugtatni Istent, és azt mondta: “Miért gerjedne Uram, a te haragod néped ellen? Múljék el haragod tüze, és vond vissza bosszúdat néped ellen!” (2Móz 32: 11-12) “Erre megállította az Úr azt a veszedelmet, amelyet népére akart bocsátani.” (2Móz 32:14)
Láthatjuk, hogy ebben az érdekes epizódban Isten csak teszteli Ábrahámot, és lehetőséget ad, hogy közbenjárjon az emberekért. Ez felfedi Isten hajlandóságát, hogy megvitassa a dolgokat szentjeivel és még azokkal is, akik nem szentek. Ő így szól az emberekhez: “Gyertek hát, törvénykezzünk, azt mondja az Úr!” (Ézsaiás 1:18) Isten szívesen kommunikál népével. Sem Ábrahámot, sem Mózest nem dorgálta meg merészségük miatt.
„Kellett”
A másik szó, amelyre összpontosítani akarunk, a „kellett” szó. Krisztusról beszélve Pál azt mondta: “Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap lehessen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.” (Zsidók 2:17)
Noha a 10. versben az „illett” egy gyengéd kifejezés, a 17. versben a „kellett” görög nyelven „ophiló” szigorúbb szó, mely úgy fordítható: „kötelező, muszáj, parancsolva van”, ”kötelezettség, adósság, adós”. Annak érdekében, hogy Krisztus irgalmas és hű Főpap lehessen, Pál azt írja, hogy „mindenben” olyannak kellett lennie, mint testvéreinek. Ez nem választási lehetőség – hanem Neki meg kellett tennie, köteles volt, Ő tartozott. Ha nem ugyanazokkal a kísértésekkel kellett megküzdenie, amelyekkel az emberek küzdenek, akkor nem tudja megérteni őket. Valaki, aki még soha nem volt éhes, gyenge vagy beteg, és akinek nem kellett szembeszállnia a kísértéssel, nem képes megérteni a szenvedőket.
Ezért szükség volt, hogy Krisztus minden dologban olyan legyen, mint a testvérei. Annak érdekében, hogy megértse a gyengeségeink érzését, Ő maga is “körül volt véve gyengeséggel”. (Zsidók 4:15; 5:2) Tehát, amikor az emberek szenvednek, Ő is szenved, „szenvedésüket Ő is szenvedte”. (Ézsaiás 63:9) Maga Krisztus vallja be: “..nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam. Hátamat odaadtam a verőknek, és orcámat a szaggatóknak, képemet nem fedeztem be a gyalázás és köpdösés előtt.” (Ézsaiás 50:5-6) Ő „vette el a mi erőtlenségünket, és ő hordozta a mi betegségünket.” (Máté 8:17) Krisztus nem kímélte Magát semmitől. Nem kérte, hogy mentesüljön egyetlen emberi megpróbáltatás vagy szenvedés alól sem; és Isten nem is mentesítette Őt.
Mindezen tapasztalatokra szükség volt ahhoz, hogy Krisztus irgalmas Főpap legyen. Most megérti az emberek fiait, mert saját tapasztalata alapján ismeri az éhséget, a betegségeket, a gyengeséget, a kísértéseket, a szomorúságot, a problémákat, a fájdalmat, az Istentől és az embertől való elszakadást. Ő “megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt.” (Zsidók 4:15) Mivel Krisztus részt vett az emberek nehézségeiben és gyengeségeiben, ezért megértő Üdvözítővé tette Őt.
Jézus mentesült?
Ezeket a szempontokat észben tartva, megdöbbenve és szomorúan olvassuk a „Questions on Doctrine” 383. oldalán azt a hamis állítást, miszerint Krisztus “mentesült az örökölt szenvedélyek és szennyeződések alól, amely Ádám természetes leszármazottait érinti”. Annak érdekében, hogy megfelelően tudjuk értékelni ennek az állításnak a fontosságát, meg kell határoznunk a “mentesült ” és a “szenvedélyek” fogalmát.
A College Standard szótár az alábbiak szerint határozza meg az “exempt” (=mentesség) kifejezést: “Kivételezni vagy felszabadítani egy terhes kötelezettség alól, felszabadítani egy tehertől.”
A New World Dictionary, College Edition a következő meghatározást adja: “eltávolítani, felszabadítani egy olyan szabály vagy törvény hatálya alól, amelyet másoknak be kell tartaniuk; kivételt tenni, felszabadítani (…) egy mások számára kötelező szabály alól; mentesség, elengedés (…) bizonyos jogi kötelezettségek vagy követelmények felmentését vonja maga után, különösen, ha a többi nem mentesül ezek alól.”
A szenvedélyt (passion) a következőképpen határozzák meg: “az alapja a szenvedés vagy agónia (…) bármelyik érzelem, mint például: gyűlölet, harag, szerelem, félelem, öröm; Jézus agóniája, és szenvedése a keresztre feszítés alatt, vagy az utolsó vacsora időszaka alatt. A szenvedély általában erős, kimerítő érzelmeket foglal magába.”
A szenvedély egy átfogó szó. Ha az alapja haragra, szenvedésre, agóniára utal, akkor nem korlátozódik ezekre a jelentésekre, és nem csak a test szenvedélyeit, hanem magába foglalja az összes fent említett emberi érzéseket, mint például a haragot, indulatot, vágyat vagy a szánalmat. Valójában ez a szó magába foglalja az összes kísértést, amelyek az embert cselekedetekre ösztönzik. Elvenni ezeket az érzelmeket az ember útjából, és minden kísértés alól felszabadítani őt, ennek eredménye, egy alárendelt lény lenne, egyfajta nem-ember, árnyék ember, egy nem-entitás, vagy, ahogy Markham nevezte “ökörnek testvére”. A kísértés az élet azon alkotóeleme, amely meghatározza a jellem építését, ami jó vagy rossz attól függően, hogy az ember hogyan reagál a kísértéssel szemben.
Ha Krisztus mentes volt az emberi szenvedélyek alól, akkor különbözött a többi embertől. Ez a tanítás tragikus és teljesen ellentmond annak, amiben a hetednapi adventisták mindig is hittek és támogattak. Krisztus emberként jött hozzánk anélkül, hogy szívességeket kért volna, és külön figyelmet sem kapott. A szövetség feltételei szerint Jézus semmilyen segítséget sem kaphatott Istentől, ami ne lett volna elérhető bármely ember számára. Ez egy szükséges feltétel volt ahhoz, hogy demonstrációja értékkel bírjon, és munkája elfogadva legyen. A legkisebb eltérés ettől a szabálytól érvénytelenítette volna a kísérletet, érvénytelenítette volna a megállapodást, megszüntette volna a szövetséget, és effektíve, remény nélkül hagyta volna az emberiséget.
Sátán kezdettől fogva azzal vádolta Istent, hogy igazságtalan, amikor azt követeli az emberektől, hogy tartsák meg a törvényt, és másodszor igazságtalan, amikor megbünteti őket, hogy nem teszik meg azt, amit lehetetlen megtenni, és még senki sem tette meg. Azt állította, hogy Istennek először be kell bizonyítania, hogy a törvényt meg lehet tartani, de azon feltételek szerint, melyeknek az ember alá van vetve. Noé, Jób, Ábrahám, Dávid jó emberek voltak, de nem sikerült elérniük Isten magas színvonalát. “Mindnyájan vétkeztek” – mondja Pál apostol. (Róma 3:23)
Istent nem befolyásolta Sátán kihívása; régen, még az örökkévalóságtól fogva, Isten elhatározta, mit fog tenni. Tehát, amikor eljött az ideje, “elküldte az ő Fiát a bűnös testhez hasonló formában, és elítélte a bűnt a testben”. (Róma 8:3) Krisztus nem fogadta el a bűnt földi természetében. Elítélte, és ezzel megtartotta a törvény hatalmát és tekintélyét. Kereszthalállal tovább erősítette a törvényt, elszenvedve a törvény áthágásáért követelt büntetést, megerősítve e büntetés legitimitását. Most megbocsáthat, anélkül, hogy azzal vádolnák, hogy figyelmen kívül hagyja a törvényt vagy megsemmisíti azt.
Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy Isten küldeni szándékozik Fiát, és általa bizonyítani akarja, hogy az ember képes megtartani a törvényt, Sátán rájött, hogy válság jön, és hogy le kell győznie Krisztust, vagy örökre elveszik. Egy dolog különösen foglalkoztatta. Vajon Krisztus emberként jön a földre, azokkal a korlátokkal és gyengeségekkel, amelyeket az ember szerzett a bűnbeesésekor? Ha igen, Sátán azt remélte, hogy legyőzheti Őt. Ha Isten felmentette volna Jézust az Ádám leszármazottait érintő szenvedélyektől, Sátán azt állíthatta volna, hogy Isten nem becsületes, és hogy a teszt érvénytelen. A következő idézetekben találjuk Isten válaszát.
„Isten megengedte, hogy Fia tehetetlen csecsemőként szülessen, emberi gyengeségnek kitéve. Megengedte neki, hogy szembenézzen az élet veszélyeivel, mint bármely emberi lélek, és harcoljon, mint minden ember fia, az örök vereség és veszteség kockázatával.” (Jézus élete)
“Sokan azt állítják, hogy a kísértés nem győzhette le Krisztust. Ha ez lenne a helyzet, akkor Ő nem léphetett volna Ádám helyébe (…) Megváltónk átvette az emberiséget minden tulajdonságával. Ő magára öltötte az emberi természetet azzal a lehetőséggel, hogy enged a kísértésnek.” (Jézus élete)
“A kísértés, amelynek Krisztus ki lett téve, szörnyű valóság volt. Próbára lett téve azzal a szabadsággal, hogy enged Sátán kísértéseinek, és ezzel veszélyeztesse Isten tervét. Ha nem így lett volna, ha nem lett volna esélye arra, hogy elessen, akkor nem lett volna mindenben kísérthető, mint ahogy az emberi család kísértve van.” (The Youth’s Instructor, 1899. október 28)
“Amikor Ádám meg lett kísértve, a bűn egyetlen következménye sem érintette őt. Teljes emberi hatalmában volt, testi-szellemi képességei teljében volt (…) Jézussal nem volt ugyanaz, amikor a vadonba ment, hogy szembenézzen a Sátánnal. Négyezer évig az emberi faj csökkent fizikai, mentális és erkölcsi hatalom szempontjából; és Krisztus magára vette a degenerált emberiség gyengeségeit. Csak így tudta megmenteni az embert a romlás mélységétől.” (Jézus élete)
Krisztus „Legyőzte Sátánt, ugyanabban a természetben, amely felett a Sátán győzelmet aratott. Krisztus legyőzte az ellenséget. A Megváltó isteni ereje el volt rejtve. Ő emberként győzött, Istenre támaszkodva erőért. Ez bárki kiváltsága.” (The Youth’s Instructor, 1901. április 25)
“Leveleket kaptam, amelyben kijelentették, hogy Krisztusnak nem lehetett ugyanolyan természete, mint az embernek, mert ha az lett volna, hasonló kísértésekbe esett volna. Ha Jézusnak nem emberi természete lett volna, akkor nem lehetett volna példa számunkra. Ha nem lett volna részese a mi természetünknek, nem részesült volna olyan kísértésekben, mint mi. Ha nem tudott volna engedni a kísértésnek, akkor nem lehetne segítségünkre. Ünnepélyes valóság, hogy Krisztus emberként jött harcolni, az ember javára. Kísértése és győzelme azt közli velünk, hogy az emberiségnek másolnia kell példáját; az embernek isteni természet részesévé kell válnia.” (Review and Herald, 1890. február 18)
“Krisztus viselte az emberi faj bűneit és gyengeségeit úgy, mint amilyen bűnök és gyengeségek voltak, amikor a földre jött, hogy megmentse az emberiséget. Magára vette az emberi természetet, és viselte a degenerált faj gyengeségeit.” (The Temptations of Christ)
Ha Krisztus mentesült volna a szenvedélyektől, akkor nem lett volna képes megérteni és segíteni az emberiséget. Valójában: “mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap lehessen (…) hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért. Mivel maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek.” (Zsidók 2:17-18)
Egy Megváltó, akit soha nem kísértettek meg, aki soha nem harcolt a szenvedélyekkel, aki sohasem “könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból”, aki “ámbár fiú volt ”, mégsem tanulta az engedelmességet a szenvedett dolgokon keresztül, hanem „mentesült” pont azoktól a dolgoktól, amelyeket egy igaz Megváltónak kell elviselni. Íme, milyen Megváltót kínál az új teológia!
Nem azt a Megváltót, akire nekem vagy a világnak szüksége van. Valaki, aki sohasem küzdött szenvedélyekkel – nem tudja megérteni hatalmát – és nem is érezheti azok legyőzésének örömét. Ha Isten különleges kedvezményeket és “mentességeket” adott volna Krisztusnak, ezzel a cselekedettel kizárta volna Őt a munkájából.
Nincs veszélyesebb eretnekség, mint amelyről most beszélünk. Megfoszt a Megváltótól, akit ismertem, és egy gyenge személyiséggel helyettesíti Őt, akiben Isten nem hisz, hogy képes ellenállni és legyőzni azokat a szenvedélyeket, amelyeket az embertől kér, hogy győzze le.
Természetesen egyértelmű, senki sem állíthatja azt, hogy hisz a bizonyságtételeknek, és ugyanakkor hisz ebben az új teológiában is, hogy Krisztus mentesült volna az emberi szenvedélyektől. Vagy az egyik, vagy a másik. A hívőknek most dönteni kell! Annak érdekében, hogy elfogadhasd a „Questions on Doctrine” tanítását, el kell hagynod az ajándékba vetett hitedet, amit Isten adott ennek a népnek.
Történelmi
Lehet, az olvasót érdekli, hogy a vezetők miként fogadták el ezeket az új tanításokat, hogyan építették be a „Questions on Doctrine” könyvbe, és hogyan vált az egyház „hivatalos álláspontjává”.
Krisztus emberi természetének tanítása a kereszténység egyik tartóoszlopa. Ettől a tantól függ az ember megváltása. János apostol döntőnek mondja, ezért kijelenti: “Erről ismerjétek meg az Isten Lelkét: valamely lélek Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van. És valamely lélek nem vallja Jézust testben megjelent Krisztusnak, nincsen az Istentől (…).” (1 János 4:2-3)
Milyen testben jött Jézus a világba? Megismétlek egy idézetet, amelyet korábban már említettem: „Krisztus magára vette a degenerált emberiség gyengeségét. Csak így tudta megmenteni az embert a romlás mélységeitől.” (Jézus élete)
Csak amilyen mértékben Krisztus azonosította sajátmagát az emberiséggel – akit megmenteni jött – tudja megmutatni az embereknek, hogyan győzhetik le gyengeségeiket és szenvedélyeiket. Ha az emberek, akik között élt, úgy értették volna, hogy Ő mentesül azoktól a szenvedélyektől, amelyekkel nekik szembe kellett nézniük, akkor befolyása azonnal megsemmisült volna, és Őt csalónak mondták volna.
Jézus állítása: „Legyőztem a világot” (János 16:33) tisztességtelen dicséretnek minősült volna, mert szenvedély nélkül nem volt mit legyőznie. Ígéretével, hogy “Aki győz, megadom annak, hogy az én királyi székembe üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyi székében.” (Jel 3:21) az emberek azzal a kifogással élhetnének, hogy ha Isten őket is megkímélte volna a szenvedélyektől, akkor ők is megvalósíthatták volna Krisztus tetteit.
Az eretnekség csúcsa az az állítás, hogy Isten megkímélte Krisztust azoktól a szenvedélyektől, amelyek megrontják az embereket. Ez az eretnekség megsemmisíti az igazi vallást, megsemmisíti a megváltás tervét, és csalóvá teszi Istent, Krisztust pedig bűntársává. Nagy felelősség terheli azokat, akik hirdetik ezt a hamis tanítást, amely lelkeket vezet a kárhozatra. Az igazság az, hogy Isten “az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta” (Róma 8:32); ennél is több, mivel természete érzékeny volt a legkisebb bűnre, durvaságra vagy provokálásra, megpróbáltatásai nehezebbek voltak, és kísértései erősebbek, mint bármi, amit adott nekünk, hogy elviseljük. “Vérig” ellenállt. Nem, Isten nem kímélte meg, és nem mentette fel Őt! Agóniájában Jézus “könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból” (Zsidók 5:7) “Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett” (8. vers)
Mindezek alapján ismét feltesszük a kérdést, hogy hogyan fészkelt be egyházunkba ez a tanítás, amely megalázza Istent? Ez egy éveken át tartó mély tanulmányozás eredménye, amelyet imádságos szívvel tettek meg kompetens emberek, és a végleges következtetést elmondták a képviselőknek egy nyilvános ülésen, amit korábban a „Review and Herald”-ban jelentettek be, részleteket mutatva be a tervezett változásokról, amelyeket az egyház a megfelelő eljárás szerint megszavazott? Ebből semmi sem így történt. Megjelent egy névtelen könyv, és azokat, akiknek valami kifogásuk volt ellene, elítélték és megakadályozták.
Az alábbiakban az a történet következik, hogyan kerültek be az egyházba ezek az új tanítások, Dr. Donald Gray Barnhouse, az Eternity vallásos kiadvány szerkesztőjének beszámolója szerint. A történetet először ebben a folyóiratban jelentették meg 1956 szeptemberében, majd később egy cikkben, amelynek címe: „A hetednapi adventisták keresztények?” Az ő engedélyével idéztem cikkéből. Dr. Barnhouse biztosított arról, hogy a cikk teljes tartalma a közzététel előtt jóváhagyás céljából lett bemutatva az adventista vezető testvéreknek. Az a tény, hogy ezt a cikket már három éve tették közzé, és vezetőink nem tiltakoztak ellene, és/vagy tagadták, erős érv azon meggyőződés mellett, hogy elismerik a történtek valódiságát.
Dr. Barnhouse kijelenti, hogy: “kevesebb, mint két évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy Martin úr végezzen kutatást a hetednapi adventizmusról”. Walter R. Martin abban az időben a filozófia szak doktori képzésének hallgatója volt a New York-i Egyetemen és az Eternity vezetőasszisztense. Közvetlen és megbízható információk megszerzése érdekében Martin úr Washingtonba ment az adventista központba, és kapcsolatba lépett néhány vezetővel. “A válasz azonnali és lelkes volt.” Martin úr hamarosan észrevette, hogy “az adventisták hevesen visszautasították azokat a doktrinális álláspontokat, amelyeket korábban vallottak”. Ezek közül a legfontosabb a fenevad jele és Krisztus emberi természetének kérdése volt. Martin úr „azt mondta, hogy a szomszéd épületben lévő könyvesboltban van egy bizonyos adventista könyv, adventista lelkipásztor tollából, aki pont ellentétesen írt, mint amit most a válaszokban állítanak. Az adventista vezetők elküldtek valakit a könyvért, és felfedezték, hogy Martin úrnak tényleg igaza van. Rögtön a Generál Konferencia adminisztrátorai tudomására hozták és kérték, hogy orvosolják a helyzetet, azonnal korrigálják az ilyen kiadásokat.”
Ezek elsősorban a fenevad jelének tanítását érintették, amely az Adventista Egyház egyik alapvető tanítása volt a kezdetektől. Amikor vezetőink felfedezték, hogy Martin úrnak igaza volt, azt javasolták az Generál Konferencia tisztviselőinek, „hogy orvosolják a helyzetet, azonnal korrigálják az ilyen kiadásokat.” Megtették. Nem kaptunk információt arról, hogy mely kiadványokat “orvosoltak és korrigáltak”, sem arról, hogy a szerzőket értesítették-e a módosítások végrehajtása előtt, sem arról, hogy konzultáltak-e egy válogatott könyvbizottsággal a szokásos eljárás szerint; arról sem, hogy a szerkesztők vagy a könyvkiadók egyetértettek-e a változásokkal. Tudjuk azonban, hogy 1958 második negyedévének szombatiskolai tanulmányában, amelyben a Jelenések könyvét fejezetről fejezetre tanulmányozták, a 13. fejezetet, amely a fenevad jeléről írt, teljesen kihagyták. A 12. fejezet megvolt, ugyanúgy a 14. fejezet is, de a 13. fejezet hiányzott. A szombatiskolai tanulmányt nyilvánvalóan “orvosolták és korrigálták”.
Természetesen abnormális, hogy egy másik felekezet szolgája ilyen hatással legyen vezetőinkre, és arra veszi rá őket, hogy “helyesbítsék” teológiánkat, és változtatásokat tegyenek az egyház tanítását illetően egy létfontosságú témában, sőt “megszállják” a világ szombatiskoláit, és kivegyék a Jelenések könyve 13. fejezetéről az értékes leckét. Vezetőink részéről ez egyenértékű a vezetőségről való lemondással.
Ugyanaz az eljárás
De ez még nem minden. Dr. Barnhouse beszámol arról, hogy ugyanazt az eljárást alkalmazták az itt tárgyalt témával is, nevezetesen Krisztus emberi természetével. Vezetőink biztosították Martin urat Krisztus emberi természetével kapcsolatban: “A felekezet nagy része mindig is azt állította, hogy szent és tökéletes, annak ellenére, hogy néhány író alkalmanként ellentétes szempontokat tett közzé, amelyeket az egyház általában teljesen elutasít.”
Ha vezetőink ezt mondták Martin úrnak, akkor minden idők legnagyobb hazugságát mondták, mert a felekezetünk nem vallott más szempontot, mint amit Ellen White e cikkben használt idézetekben fejezett ki. Felszólítjuk vezetőinket vagy bárki illetékest, hogy nyújtsanak be bizonyítékokat állításuk alátámasztásához! Nyilvánvalóan hamis ez az állítás, hogy egyes írók ellentétes szempontokat tettek közzé, amelyeket az egyház általában teljesen elutasít. White testvérnő volt egyike azoknak az íróknak, aki “publikált”. De figyeljük meg, mit mond erről egyik standard könyvünk, amelyet több millió példányban értékesítettek már, Bible Readings for the Home Circle. Előttem két példány van, az egyiket a Pacific Press-ből 1916-ban, a másikat a Southern Publishing House-ból 1944-ben publikálták. Mindkettőben ugyanazt olvassuk. Íme, az egyházunk által elfogadott tanítás!
“Emberként Krisztus része lett elesett, bűnös természetünknek. Ha nem, akkor Ő nem volt „testvéreihez hasonló”, nem lett „mindenben megkísértve, mint mi vagyunk”, nem győzött, mint ahogy nekünk is győznünk kell, ezért nem lehetne a teljes és tökéletes Megváltó, akire az embernek szüksége van és kell, hogy legyen, az üdvösséghez. Az a gondolat, hogy Krisztus “szeplőtelen” vagy bűntelen anyától született (a protestánsok ezt nem vallják Szűz Máriáról), nem örökölt bűnös hajlamokat, és ezért nem vétkezett, ez kimenti Krisztust az elesett világból, pontosan arról a helyről, ahol segítségére van szükség. Emberi oldalról Krisztus pontosan azt örökölte, amit Ádám minden gyermeke örökölt, egy elesett, bűnös természetet. Isteni oldalról, Ő Lélektől fogantatott és született. Ez azért történt így, hogy az emberiség kedvező helyzetbe kerüljön, és hogy bebizonyosodjon, hogy ugyanúgy bárki, aki „Lélektől született”, megszerezheti a bűn feletti győzelmet saját bűnös testében. Így mindenki győzhet, ahogy Krisztus győzött. (Jelenések 3:21) A Lélektől születés nélkül nincs győzelem a kísértés felett, sem bűntől való megváltás. (János 3:3-7)” /Bible Readings for the Home Circle, 1916, 174. oldal/
Így átgondolva elmondható, hogy ezek az írók saját véleményüket “publikálják”. A vezetőink elmondták Martin úrnak, hogy “sorainkban vannak szélsőséges tagok is, mint ahogy vannak felelőtlen emberek furcsa nézetekkel a fundamentalista kereszténység bármelyik területén is”. Azt hiszem, túl messzire mentek. Ellen White nem volt a szélsőséges publikálók között, és a Bible Readings for the Home Circle szerzői sem. Vezetőinknek a lehető legalázatosabb módon kell bocsánatot kérni ilyen nagyfokú sértésért, amit az egyház tagjai ellen tettek.
Szinte hihetetlen, hogy ilyen kijelentéseket tettek. A vádat azonban már majdnem három éve adták ki, és semmilyen módon nem tiltakoztak. Megalázottnak érzem magam, hogy ilyen vádakkal illettek, és még inkább megalázottnak, hogy vezetőink teljesen közömbösek velük szemben.
Annak érdekében, hogy az olvasó maga láthassa Dr. Barnhouse eredeti jelentését, csatoltam a “Keresztények a hetednapi adventisták?” cikk másolatát. Ez nem a jelentés egésze, hanem csak az a rész, amely az itt tárgyalt kérdéshez kapcsolódik. Később további kivonatokat mutatok be.
“Kevesebb, mint két évvel ezelőtt úgy döntöttek, hogy Martin úr végezzen kutatást a hetednapi adventizmust illetően. Felvettem a kapcsolatot az adventistákkal, mondván, hogy szeretnénk megfelelően kezelni őket, és nagyra értékelnénk a lehetőséget, hogy interjút készítsünk néhány vezetővel. A válasz azonnali és lelkes volt.
Martin úr elment a washingtoni Takoma Park-ba, a hetednapi adventista mozgalom székhelyére. Először a két csoport nagyon gyanúsan nézett egymásra. Martin úr rengeteg adventista irodalmat olvasott, és körülbelül negyven kérdést tett fel teológiai helyzetükről. A második látogatás során számos oldalt mutattak be a kérdésekre adott részletes teológiai válaszokkal. Azonnal észrevette, hogy az adventisták hevesen tagadták azokat a doktrinális álláspontokat, amelyeket korábban vallottak. Miközben Martin úr a válaszokat olvasta, ahhoz a kijelentéshez ért, miszerint az adventisták elutasítják azt a gondolatot, hogy a szombatünneplés üdvösség kérdése lenne, és tagadnak minden olyan tanítást, hogy a hét első napjának megtartása a fenevad, azaz a fenevad bélyegének elfogadását jelentené. Martin azt mondta, hogy a szomszéd épületben lévő könyvesboltban van egy bizonyos adventista könyv, adventista lelkipásztor tollából, aki pont ellentétesen írt, mint amit most a válaszokban állítanak. Az adventista vezetők elküldtek valakit a könyvért, és felfedezték, hogy Martin úrnak tényleg igaza van. – Mintha nem tudták volna! – Rögtön a Generál Konferencia adminisztrátorai tudomására hozták és kérték, hogy orvosolják a helyzetet, azonnal korrigálják az ilyen kiadásokat. Ugyanilyen eljárás történt Jézus Krisztus emberi természetével kapcsolatban, amiről az adventista felekezet többsége mindig is úgy tartotta, hogy bűn nélküli, szent, és tökéletes, annak ellenére, hogy néhány írójuk alkalmanként ellentétes nézeteket tett közzé, amelyeket az egyház általában teljesen elutasított. Aztán elmagyarázták Martin úrnak, hogy soraikban vannak szélsőséges tagok is, mint ahogy vannak felelőtlen emberek furcsa nézetekkel a fundamentalista kereszténység bármelyik területén is. A hetednapi adventisták ezen akciója más hasonló lépésekre utalt, amelyeket később megtettek. Martin úr könyve a hetednapi adventistákról néhány hónapon belül megjelenik. A könyv tartalmazni fog egy bevezetőt, amelyben a Hetednapi Adventista Egyház felelős vezetői igazolják, hogy nem magyarázzuk félre őket ebben a kötetben, és hogy Martin úr által bemutatott összes egyetértési és nézeteltérési pontok helyesek mind az ő szempontjukból, mind pedig az evangélikusok szempontjából. Martin úr hivatkozásai az adventista tanítás új könyvére fog mutatni, amelyet az ő könyvével egy időben fognak kiadni. A jövőben az adventista mozgalom minden objektív kritikájának hivatkoznia kell ezekre az egyszerre megjelenő kiadványokra.
Bizonyos esetekben az adventisták pozíciója újnak tűnhet közülünk egyeseknek; számukra viszont a bölcs vezetés többségének a pozíciója arra kényszerült, hogy “megfékezze” azokat a tagokat, akik a felekezetért felelős vezetőktől eltérő véleményeket támogatnak.
Az evangélikusok vádjainak elkerülése érdekében az adventisták már intézkedtek, hogy a Voice of Prophecy rádióműsorra és a Signs of Time, a legnagyobb kiadványukra úgy tekintsenek, mint a Hetednapi Adventista Egyház képviselőjére.”
Zárásként szeretnék még egyszer hangsúlyozni néhány feltűnő tényt!
A „Questions on Doctrine” 383. oldalán azt állítják, hogy Krisztus mentesült. A prófétaság Lelke egyértelműen kijelenti, hogy Krisztus nem mentesült a kísértésektől és szenvedélyektől, amelyek támadják az embereket. Aki elfogadja ezt az új teológiát, annak le kell mondania a bizonyságtételekről. Nincs más lehetőség.
Martin úr létfontosságú szerepet játszott abban, hogy megváltoztassuk a fenevad jeléről és Krisztus természetéről szóló tanításunkat. Hasonló változások történtek más könyvekben is, de ezekről a változásokról nem informáltak.
Vezetőink megígérték, hogy nem fognak többé térítgetni. Ez effektivé megállítja a világ érdekében végzett munkánkat. Ugyanakkor ígéretet tettek, hogy jelentést fognak tenni Martin úrnak arról, ha valaki megsérti ezt a megállapodást.
Megfenyegettek minket, hogy „fékezni fogják” azokat, akik nem hisznek és nem követik a vezetőket. Akik nem követik az új tanítást, szélsőségeseknek és “furcsa nézetű felelőtleneknek” tekintik.
Megdöbbentőnek találjuk, hogy vannak utak, melyeken át az evangélikus vezetés befolyásolni tudja a vezetőinket, hogy a Voice of Prophecy és a Signs of Time korlátozza mozgását, hogy elkerülje az evangélikusok vádjait. Ijesztő hír. Ezek Isten eszközei, és hihetetlen, hogy vezetőink hagyják, hogy a külső befolyás korlátozza őket. Ezzel nagy bűnt követtek el az egyház ellen, olyan bűnt, melyet csak a vétkes fél mély megtérésével, vagy az érintett vezető személyek diszkrét lemondásával lehet eltörölni.
Tagjainkat nem tájékoztatják, és arra törekszenek, hogy tudatlanok maradjunk. Megparancsolták, hogy mindent titokban kell tartani, és ne feledjétek, hogy a nemrégiben tartott Generál Konferencia ülésén nem készült jelentés az evangélikusokkal folytatott egyeztetésekről, és a velük kötött szövetségről. Tisztviselőink a tűzzel játszanak, és az ebből következő konfliktus előrejelzi, hogy a omega válság “félelmetes természetű lesz”.
Hét alkalommal kértem meghallgatást, és azt mondták, hogy csak azzal a feltétellel, hogy ha külön néhány emberrel találkozok, és nem kapok felvételeket a beszélgetésekről. Kértem egy nyilvános meghallgatást, vagy ha a meghallgatás nem nyilvános, készítsenek hangfelvételt, és adjanak nekem egy másolatot. Elutasítottak.
Mivel nem kaptam meghallgatást, ezeket az üzeneteket írtam, amelyek tartalmazzák, amit a közönségnek akartam mondani. Felfedezitek az okot, amiért a Generál Konferencia tisztviselőitől nem kaptam a kért meghallgatást?
Hetednapi adventista vagyok, és szeretem ezt az üzenetet, amelyet régóta hirdettem. Mélységesen szomorú vagyok látni, hogy hitünk oszlopai megsemmisülnek, és elhagyják azokat az áldott igazságokat, amelyek azzá tettek minket, amik vagyunk.
A következő levelet csak azoknak küldöm el, akik igénylik, ezért kérem, küldje el nevét és címét!
Köszönöm Istennek, hogy egészséges vagyok, és szeretném, hogy az Úr áldása legyen minden olvasóval. Nehéz idők várnak ránk, és ebben a veszélyhelyzetben erősen kell kapaszkodnunk Istenbe.
Az Úr veletek!
Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann