Categories
Az új teológia leleplezése

Hatodik levél – Az engesztelés

 

Hatodik levél – Az engesztelés

Az, aki komolyan tanulmányozza az engesztelést, valószínűleg meglepődik a Prófétaság Lelkének tanulmányozása közben, amikor két látszólag ellentmondásos kijelentéshalmazt talál az engesztelésről. Megtalálja azt a kijelentést, mely szerint Krisztus „feláldozta magát a kereszten, és teljes engesztelést szerzett az emberek bűneiért”. (Signs of the Times, 1899. június 28.) Azt is megtudja, hogy az Atya meghajol a kereszt áldozata előtt, „elismerve tökéletességét”. „Elég – mondja – az engesztelés teljes.” (Review and Herald, 1901. szeptember 24.)

A „Korszakok nyomában” azonban a következőket fogjuk találni: „A 2300 nap végén, 1844-ben Krisztus belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy befejezze az engesztelési munkát.” A 358. oldalon azt találjuk: „a végső engesztelés során a megtért ember bűnei eltöröltetnek a menny jelentéseiből”. A „Tapasztalatok és látomások” 253. oldalán azt találjuk, hogy „Jézus belépett a mennyei szentek szentjébe, Dániel 8. fejezete szerint, a 2300 nap végén, hogy befejezze az engesztelést.”

A kijelentések első csoportja mintha azt állítaná, hogy az engesztelés véget ért a kereszten; a másik szerint a végleges engesztelés 1800 évvel később kezdődik. Hét kijelentést találtam arról, hogy az engesztelés a kereszten véget ért; és huszonkét kijelentést, hogy a végső engesztelés a mennyben ér véget. Természetesen a két idézett csoport nem teljes; több is van, ami kimaradt. Azonban nyilvánvaló, hogy nem lehet az igazsághoz eljutni, ha elfogadom az egyik állításcsoportot, és elutasítom a másikat. Tehát a kérdés az, hogy ezen állítások közül melyik igaz? Melyik hamis? Vagy mindkét csoport igaz lehet? Ha igen, hogyan lehet őket harmonizálni?

Csodálkoztam, amikor az 1957. februári „Ministry” folyóiratban azt a kijelentést találtam, hogy „a keresztáldozat a teljes, tökéletes és végleges engesztelést jelenti”. Ez teljes mértékben ellentmond Ellen White kijelentésének, miszerint a végső engesztelés 1844-ben kezdődött. Gondoltam, hogy gépelési hiba lehet, és írtam Washingtonnak, hogy felhívjam a figyelmet a problémára, de megtudtam, hogy nem hiba, hanem egy jóváhagyott, hivatalos nyilatkozat. Ha még fenntartjuk a Prófétaság Lelkének tekintélyét, akkor két ellentétes tanításunk lesz: hogy a végleges engesztelés a keresztnél történt, és hogy a végleges engesztelés 1844-ben kezdődött.

 Az engesztelés definíciója

Néhány megbeszélésen vettem részt a héber „kaphar” szó jelentéséről – ezt a szót használják az eredetiben az „engesztelésre” – de ez nem sokat segített. A legjobb meghatározást a „Pátriárkák és próféták” 358. oldalán találtam, egy rövid magyarázó mondat, amely egyszerűen kimondja, hogy „Az ószövetségi engesztelés napján történő szolgálatok ábrázolták Krisztus nagy cselekedetét, azaz a bűnnek eltávolítását”. Ez a meghatározás összhangban áll a 3 Mózes 16:30 szövegével, amely kimondja, hogy „A pap ezen a napon szerez engesztelést értetek, hogy megtisztítson titeket, és minden bűnötöktől megtisztulva legyetek az Úr színe előtt.” A Szentírás úgy definiálja az engesztelést, mint „minden bűntől való megtisztulás.” Mivel a bűn az oka Isten és ember elszakadásának, a bűn eltávolítása által lehetőség nyílik, hogy az ember egyesüljön Istennel. Ez az engesztelés.

Krisztusnak nem volt szüksége engesztelésre, mert Ő és az Atya mindig egyek voltak. (Jn 10:30) Krisztus a tanítványaiért imádkozott, „Hogy mindnyájan egyek legyenek; amint te énbennem, Atyám, és én te benned, hogy ők is egyek legyenek mi bennünk.” (János 17:21)

Egyesek úgy tartják, hogy az engesztelés definíciója – amely angolul három szóból áll: at-one-ment (egybeszerkesztés)- elavult és nem divatos, ám mégis létfontosságú igazságot fejez ki. Ellen White használta. Ő azt mondta: „..csak akkor, ha elfogadják az értük hozott engesztelést, Jézus helyreállító áldozata által, amely a mi engesztelésünk, Istennel való egybeszerkesztésünk.” (1901, 122. Kézirat)

Isten terve az, hogy „amikor betelik az idő, mindent újra egybeszerkesszen, Krisztusban”. (Efézusbeliek 1:10) Amikor ez megtörténik, „a mennyei család és a földi család egy lesz.” (Jézus élete, 835. oldal) Azután „harmónia és boldogság járja át az egész alkotást.” (A nagy küzdelem, 678. oldal) A végén az engesztelés teljes lesz.

 Az engesztelés két fázisa

Az engeszteléssel kapcsolatos zavart az okozza, hogy figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy két részből áll. Figyeljük meg, mit írtak Keresztelő Jánosról:

„Nem tudta világosan megkülönböztetni Krisztus munkájának két szakaszát – a szenvedő áldozatot és a győztes királyt. (Jézus élete 136, 137 o.) Ugyanez a hiba jelenik meg a „Questions on Doctrine” című könyvben. A szerző nem tudja világosan megkülönböztetni, valójában nem tesz semmi különbséget a két szakasz között, mert úgy tűnik, nem ismeri őket, és innen származik a zavar.

 Az első szakasz

Krisztus engesztelésének első szakasza az áldozat. Ez a szakasz a világ megalapítása előtt kezdődött, magába foglalja a megtestesülést, Krisztus földi életét, a pusztai kísértést, a Gecsemánét, a Golgotát, és akkor ér véget, amikor Isten hangja kihívja Krisztust a „halál kő börtönéből”. Ésaiás 53. fejezete megkapóan illusztrálja ezt.

Sátán legyőzte Ádámot az édenkertben, és rövid idő alatt szinte az egész világ felett uralkodott. Noé idejében csak nyolc lélek lépett be a bárkába. Sátán e világ fejedelmének kiáltotta ki magát, és ezt senki sem vitatta. De Isten nem ismerte el Sátán uralkodásának követeléseit, és amikor Krisztus eljött a földre, az Atya „a Fiú kezébe adta a világot, hogy munkája által bizonyítsa az isteni törvény minden rendelkezésének szentségét és kötelességét.” (Bible Echo, 1887. január) Ez kihívást jelentett Sátán követeléseivel szemben, és így Krisztus és Sátán közötti nagy csata komolyan elkezdődött.

„Krisztus Ádám helyébe lépett, aki elesett. Neki győznie kellett ott, ahol Ádámot legyőzték.” (Review and Herald, 1874. február 24.) „Jézus önként vállalta, hogy eleget tesz a törvény legmagasabb követelményeinek.” (Review and Herald, 1890. szeptember 2.) „Krisztus Kezese lett minden férfinak és nőnek.” (Review and Herald, 1900. február 27.)

Mivel Sátán azt állította, hogy a világ az ő tulajdona, Krisztusnak le kellett győznie őt, mielőtt átveszi királyságát. Sátán ezt tudta, és ezért próbálta megölni Krisztust, mindjárt születése után. Mivel azonban a Sátán és a jászolban fekvő tehetetlen csecsemő közötti harc nem lett volna tisztességes, Isten meghiúsította.

Krisztus és Sátán közti első valódi konfrontáció a pusztában zajlott. Negyvennapi böjt után Krisztus meggyengült és erőtlen volt, egy lépés választotta el Őt a haláltól. Ez idő alatt Sátán ostromolta. Viszont Krisztus „vérig” ellenállt neki, és Sátán vereséget szenvedve visszavonulásra kényszerült. De nem adta fel. Krisztus teljes munkássága során Sátán a nyomában volt minden pillanatban hevesen harcolva Ellene.

Gecsemáné

Krisztus és Sátán közötti harc csúcspontja a Gecsemáné kertjében zajlott. Addig Krisztus mindig megbizonyosodott az Atya jóváhagyásáról. Most azonban „hatalmába kerítette egy rettenetes félelem, hogy Isten elfordította arcát tőle”. (Spirit of Prophecy, 3. kötet, 95. oldal)

Ha Isten elhagyta volna Őt, képes lett volna ellenállni a Sátánnak, és inkább meghalni, mint meghátrálni? „Az emberi természete háromszor rettent meg az utolsó, legnagyobb áldozattól. Az emberiség sorsa függött ettől.” (Spirit of Prophecy, 99. o.) „Mikor az Atya elfordult Tőle, szomorúnak látták, olyan szomorúsággal, amely felülmúlta még a halállal való utolsó nagy küzdelmet is.” (Jézus élete, 759. oldal) „Földre esett, közel volt a halálhoz, de erejének utolsó morzsájával azt mondta: <<Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár, mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te.>>”

„Mennyei békesség nyugodott vérfoltos arcán. Krisztus elhordozta azt, amit ember sohasem tudott volna elhordozni; Ő megízlelte a halál kínjait, minden emberért.”(Jézus élete, 694. o.) Halálában Ő győztes volt.

„Amikor Krisztus felkiáltott: <<Elvégeztetett!>>, Isten azt válaszolta: <<Elvégeztetett, az emberi fajnak új esélye van.>> A váltságdíj meg lett fizetve, és Sátán leesett, mint a villám az égből.” (111. Kézirat, 1897.)

„A keresztre tekintve az Atya elégedett volt. Azt mondta: <<elég, az áldozat teljes>>” (Signs of the Times, 1899. szeptember 30) Azonban meg kellett mutatni a világ előtt Isten haragjának súlyát, és így „a sírban Krisztus az isteni igazságosság foglya volt”. (25. Kézirat, 1898. február 24) Elegendő bizonyítéknak kellett lenni arról, hogy Krisztus halála valós volt, és ugyanakkor Neki „határozott ideig a sírban kellett maradnia”. (Review and Herald, 1898. április 26) Amikor ez az idő lejárt, „egy hírnök küldetett, hogy szabadon engedje Isten Fiát a kötelességből, amelyért kezességet vállalt, és amelyért teljes engesztelést végzett.” (94. Kézirat, 1897.)

„Az Atya előtt elmondott közbenjárói imájában Jézus állítja, hogy teljesítette azokat a feltételeket, amelyek arra kötelezik az Atyát, hogy teljesítse a mennyben kötött szerződés Rá eső részét az elesett emberiségért. Ő így imádkozik: <<Befejeztem azt a munkát, amellyel megbíztál.>> Ellen White elmagyarázza: „Ez azt jelenti, hogy Ő egy igaz jellemet formált itt a földön, mint egy követendő példa az emberek számára.”( Spirit of Prophecy, 3. kötet, 260. oldal)

Az Atya és a Fiú közti mennyben kötött „szerződés” a következőket tartalmazza:

A Fiúnak formálnia kellett „egy igaz jellemet itt a földön, mint egy követendő példa, az emberek számára.”

Krisztusnak nemcsak egy ilyen jellemet kellett fejlesztenie, hanem bizonyítania, hogy az ember is képes erre; és így az ember „drágább lesz, mint az arany”.

Ha ily módon Krisztusnak sikerül bemutatnia, hogy az ember új teremtménnyé válik Jézus Krisztusban, akkor Istennek „el kellett fogadnia a megtért és engedelmes embert, és szeretnie, ahogy szerette Fiát”. (Spirit of Prophecy, 3. kötet, 260. o.; A nagy küzdelem, 790. o.)

„Kereszthalálával Krisztus elvégezte papi munkájának egyik szakaszát. Most egy újabb szakaszt teljesít, közbenjárva az Atya előtt a megtért és hűséges bűnösökért, bemutatva Isten népének áldozatait.” (42. Kézirat, 1901.) 

 „Megtestesülése során Jézus végigjárta útját, mint áldozat, de nem, mint Megváltó.” (111. Kézirat, 1897.) A Golgotán Ő volt az áldozat. Mint áldozat, végigjárta az utat. De most megkezdte Megváltói szolgálatát. „Amikor Krisztus felkiáltott: <<Elvégeztetett!>>, Isten láthatatlan keze felülről egészen az aljáig kettészakította a nehéz anyagból készült templomi kárpitot. Megnyitotta a szentek szentjéhez vezető utat.” (111. Kézirat, 1897.)

A kereszten Krisztus szolgálatának első szakasza, mint „áldozat” véget ért. Véghezvitte „áldozatát”. Befejezte földi feladatát. Most, miután az Atya elfogadta áldozatát, felhatalmazta Őt, hogy az emberiség Megváltója legyen. Megkoronázása alkalmával, amely negyven nappal később történt, Jézus megkapott minden hatalmat mennyen és földön, és hivatalosan Főpapnak neveztetett ki.

 A második szakasz

„Menybemenetele után Megváltónk megkezdte a Főpapi szolgálatát (…) A szimbolikus szolgálattal összhangban, Ő is a szentélyben kezdte szolgálatát, és a próféciai napok végén, 1844-ben, belépett a szentek szentjébe, hogy ünnepélyes szolgálatának utolsó részét végezze el, és megtisztítsa a szentélyt.” (Spirit of Prophecy, 4. kötet, 265, 266. o.) Ugyanott a 266. oldalon Ellen White megismétli, kiemelve a mondat fontosságát „a 2300 nap végén, 1844-ben, Krisztus belépett a szentek szentjébe, hogy Isten jelenlétében befejezze az engesztelési szolgálatát, előkészítve eljövetelét.”

Az olvasó nem teheti meg, hogy nem veszi észre, mennyire világosan és hangsúlyosan van leírva ez. Keresztelő János „nem tudta világosan megkülönböztetni Krisztus munkájának két szakaszát – a szenvedő áldozatot és a győztes királyt.” (Jézus élete, 136, 137. o.) Teológusaink ma ugyanezt a hibát követik el, és nincs mentségük, mert nekik olyan világosságuk van, mint amilyen Keresztelő Jánosnak nem volt.

Az engesztelési szolgálat ezen részének tanulmányozásával egy speciális adventista területre lépünk, amely megkülönböztet bennünket minden más felekezettől. Ez egy egyedülálló hozzájárulásunk a valláshoz és a teológiához, amely „különleges néppé tesz minket, jellegzetességet és hatalmat kölcsönözve munkánkhoz”. (Tanácsok a kiadóknak, 54. o.) Ugyanitt, Ellen White figyelmeztet bennünket, hogy „ne tegyük értéktelenné az engesztelésről szóló igazságot, és ne semmisítsük meg a bizalmat azokban a tanításokban, amelyeket a hármas angyali üzenet elfogadása óta szentnek tekintettünk.”

Ez egy létfontosságú tanács, amely ezekre a napokra íródott, amikor közülünk néhányan azt a benyomást igyekeznek kelteni, hogy olyanok vagyunk, mint a körülöttünk lévő egyházak, az evangélikus testhez tartozók, nem pedig egy szekta. Pál apostolnak -a maga idejében- ugyanilyen eretnekséggel kellett szembenéznie. Azzal vádolták, hogy „ez az ember valóságos pestis”, és „a nazarénusok szektájának vezetője.” (ApCsel 24:5 KJV) A Felixnek adott válaszában Pál apostol elmondja, hogy „az úton, amelyet ők szektának mondanak, szolgálok atyáink Istenének, és hiszek mindent, ami összhangban van a törvénnyel, és amit a próféták írtak.” (ApCsel 24:14 KJV) Akkoriban az emberek megvetéssel beszéltek az igaz gyülekezetről, szektának tekintették, ugyanúgy, mint ma. Pált ez nem zavarta. Nem olvassuk, hogy megpróbált volna tenni annak érdekében, hogy az Élő Isten Egyházának evangélikus testéhez tartozónak ismerjék el azok, akik Isten törvényét lábbal tiporták.

Éppen ellenkezőleg, bárhogyan nevezték volna őt és „szektáját”, kijelenti, hogy „hiszek mindent, ami összhangban van a törvénnyel, és amit a próféták írtak.”(14. vers)

A vallásos kiadvány Christianity Today 1958. március 3-i száma kijelenti, hogy „napjainkban az adventisták határozottan állítják, hogy ők valóban evangélikusok. Ezt a benyomást akarják kelteni, hogy így tekintsünk rájuk.” A „Questions on Doctrine” című könyvre hivatkozva kijelentik, hogy „ez az adventisták válasza arra a kérdésre, hogy szektának kell tekinteni őket, vagy evangélikus felekezetnek.”

Továbbá azt állítják, hogy ezt a könyvet azzal a céllal írták, hogy meggyőzzük a vallásos világot, hogy mi evangélikusok vagyunk, tehát közülük valók.

Nagyon érdekes és veszélyes ez a helyzet. Egyházunk egyik tisztviselője, aki nem értett egyet ezekkel a dolgokkal, azt mondta nekem: „Azon a ponton vagyunk, hogy eladnak bennünket.” Milyen látvány az ég és a föld számára! Az Isten Egyháza azzal a feladattal lett megbízva, hogy hirdesse az evangéliumot minden teremtménynek az ég alatt, és hívja ki az embereket Babilonból, most a többi egyház ajtajánál áll, és engedélyt kér, hogy beléphessen, és egy test lehessen velük. Mennyire lealacsonyodtunk! Ha ez a terv sikerül, akkor egy evangélikus egyesületnek titokban eladott közönséges tagjai leszünk, és nem egy különálló, hetednapi adventista egyház.

Ez több, mint hitehagyás. Ez az adventizmus tagadása. Ez az egész nép eladása. Ez nem más, mint annak tagadása, hogy Isten vezetett a múltban. Ez annak beteljesedése, amit évekkel ezelőtt a Prófétaság Lelke megírt:

„A lelkek ellensége annak a feltételezésnek az elfogadtatására törekedett, hogy a hetednapi adventisták között egy nagy reform fog végbemenni, amely a hitünk oszlopait képező tanításoknak a feladásából áll, valamint egy újjászerveződött rendszer bevezetéséből. Mit eredményezne ez a reformáció? Az igazság alapelveinek elvetését, melyeket Isten bölcsességéből adott maradék népének. Vallásunk megváltozna. Hamisnak tartanák meghatározó alapelveinket, melyek az elmúlt ötven évben a művet megtartották. Új szervezet alakulna. Egy új rendről szóló könyveket írnának. Egy szellemi bölcselkedés rendszerét tanítanák köreinkben.” (Special Testimonies, B sorozat, 2. szám, 54., 55. oldal)

„Ne engedjétek, hogy megtévesszenek; sokan el fognak térni az igazságtól, a megtévesztő lelkeknek és ördögök tanításainak fognak engedelmeskedni. Az alfa válság előttünk áll. Az Omega válság sokkal meglepőbb természetű lesz.” (Special Testimonies 16. o.)

„Amikor vezetőpozíciókat betöltő emberek és tanárok, spiritualista és téves gondolatok hatása alatt dolgoznak, vajon csendben maradjunk, nehogy rontsuk befolyásukat, miközben a lelkek be vannak csapva? (…) Illuzórikus érzelemtől vannak vezetve azok, akik nyugodtan nézik az emberek munkáját, amely elpusztítja Isten népének hitét.” (Special Testimonies, 9, 11. o)

„Frissítenünk kell erőinket. Éberségre vagyunk felszólítva. A közömbösség és a tétlenség elveszíti személyes vallásunkat és az üdvösséget (…) Az én üzenetem hozzátok a következő: Ne szemléljük tovább az igazság megrontását tiltakozás nélkül. Határozottan el kell utasítanunk, hogy kiszorítsanak az örök igazság platformjáról, amely 1844-től kezdve teljes mértékben bebizonyította érvényességét.” (Special Testimonies 14, 15, 50. o)

„Haboztam és halogattam, hogy továbbadjam, amire az Úr Lelke írni indított. Nem akartam, arra kényszerülni, hogy bemutassam ezeknek a hamisságoknak megtévesztő befolyását. De Isten gondviselésében a megjelenő hibákkal szembe kellett szállnom.” (Special Testimonies, 55. o.)

„Milyen befolyás az, amely történelmünk jelen idején arra vezet embereket, hogy alattomos és erőteljes módon, a hitünk alapjainak lerombolására igyekezzenek? Ez az alap imádság, bibliatanulmányozás és isteni kijelentés által épült. Erre az alapra építettünk az elmúlt ötven évben. Csodálkoztok talán, hogy mondanivalóm van akkor, amikor olyan munkának a kezdetét látom, mely hitünk egyes alappilléreit kidöntené a helyéről? Engedelmeskednem kell a parancsnak: „Állj ellene neki!” (Special Testimonies 58. o.)

Mindezeket az alfa válság időszakában írta. Most az omega válságban vagyunk, amelyről Ellen White azt mondta, hogy „ijesztő jellege lesz”. Ezek a szavak aktuálisabbak, mint valaha. Az olvasó talán egyike azoknak, „akik nyugodtan nézik az emberek munkáját, amely elpusztítja Isten népének hitét?” (Special Testimonies, 11. o.)vajon csendben maradjunk, nehogy rontsuk befolyásukat, miközben a lelkek be vannak csapva? (Special Testimonies, 9. o)

Ideje felkelni, és számon kérni őket. Vannak pillanatok, amikor úgy gondolom, hogy egyedül maradtam, mint Illés. De Isten mondta neki, hogy még hétezren vannak vele. Ma még többen vannak, hála Istennek. Ők maguk kell kiálljanak, és meg fogják tenni. A kapott levelek különösen biztatóak. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok válaszolni mindegyikre. Túlterhelt vagyok.

Krisztus kereszthalála megegyezik az engesztelés napjának eseményével, amikor a főpap a szentély udvarában az Úrért való kecskebakot ölte meg. A kecske halálára szükség volt, mert az engesztelés vérrel történt. Azonban a kecskebak halála nem az engesztelés volt, bár erre szükség volt. Ez volt az első lépés. Ellen White azt írta: „az engesztelés a földön kezdődött”. (Spirit of Prophecy, 3. kötet, 261. o.) A szentírás kijelenti: „..mert a vér szerez engesztelést.” (3 Mózes 17:11) Természetesen nem lehet vér halál nélkül. De a vér hintése nélkül a nép ugyanabban a helyzetben maradna; mintha a zsidók az Egyiptomból való távozás előtt megölik a bárányt, de nem kenik az ajtófélfára. „Amikor meglátom a vért”, mondta Isten, „elmegyek mellettetek.” (2Móz 12:13) A halál nem volt elégséges, ha nem követte a hintés. A vér az, ami számít.

A vért kellett alkalmazni, nem pedig egy „cselekedetet”, „egy nagyszerű cselekedetet”, „egy engesztelő cselekedetet”, „a kereszt cselekedetét”, „a keresztáldozat előnyeit”, „az engesztelés előnyeit”. Mindezeket a kifejezéseket a „Questions on Doctrine” használja, de óvatosan kikerüli a vérre való hivatkozást. Azt, amit alkalmazni kell, nem egy cselekedet, bármelyik is legyen az, hanem a vér. A könyv száz oldalon keresztül ír az engesztelésről, de soha nem említi, hogy a vért a szentélyszolgálatban alkalmazzák vagy használják. Hanyagságról van szó, vagy szándékosságról? Támogatjuk a vér nélküli engesztelést? Nichols testvér megerősítette a helyes adventista álláspontot, amikor azt mondta: „Mi valljuk, hogy Krisztus engesztelő szolgálata a Kálvárián inkább csak elkezdődött, nemhogy véget ért.” (Answers to Objections, 408. oldal) Ezt a könyvet 1952-ben adták ki. Érdekes lenne megnézni, mit fog mondani az új kiadás. Sokan arra várnak, hogy megtudják, mit kell gondolniuk erről a kérdésről.

 Vérrel való engesztelés

Íme, néhány kijelentés a Prófétaság Lelkéből a vérrel való engesztelésről:

„Jézust papi ruhákba öltöztették. Sajnálattal nézi a maradékot, és együttérzés hangján kiáltja: «Az én vérem, Atyám, az én vérem; az én vérem, az én vérem!” (Early Writings, 38. o.)

„Ő Isten elé megy, mint nagy Főpapunk, készen áll a megtérők fogadására, a népe imáinak megválaszolására, és hogy azokat az Atya előtt bemutassa a saját igazságának érdemein keresztül. Sebzett kezeit felemeli Istenhez, és kéri a bűnök bocsánatát, melyeket vérével kifizetett. A markaimba metszettem őket, mondja. Ezek a sebek, amelyek a megaláztatásomra és kínjaimra emlékeztetnek, az egyházam számára a végtelen erő forrását jelenti.” (Spirit of Prophecy, 3 kötet, 261, 262. o.) 

„A frigyládát, amely magába zárja a törvénytáblákat, a kegyelem királyi széke takarja. Előtte mutatja be vérét Krisztus a bűnösért.” (A nagy küzdelem, 415. o.)

„A jelképes szolgálatban a főpap az engesztelési napon elhagyta a szentélyt, és Isten elé lépett, hogy bemutassa a bűnért való áldozat vérét minden izraelitáért, akik őszintén megtértek bűneikből. Krisztus is közbenjárói munkájának csak egyik részét fejezte be, hogy elkezdje munkájának másik szakaszát, és Ő még mindig közbenjár saját vérével az Atya előtt a bűnösök érdekében.” (A nagy küzdelem, 429. o.)

Krisztus „most az Isten frigyládája előtt szolgál, saját vérét bemutatva a bűnösökért.” (A nagy küzdelem, 433. o.)

„Krisztus, az igaz nagy Főpap, saját vérét mutatja be az Atya előtt a bűnösök javára, szívében viselve minden megtért hívő nevét.” (Pátriárkák és próféták, 351. oldal)

„Mennybemenetele után Krisztus Isten elé ment, hogy bemutassa vérét a megtért hívők javára, mint a főpap is a mindennapi szolgálatában hintette az áldozat vérét a szent helyen, a bűnös javára.” (Pátriárkák és próféták, 357.o.)

„Bár Krisztus vére megszabadítja a megtért bűnöst a törvény kárhoztatásától, de a bűnt nem törölte el. A bűn feljegyezve marad a szentélyben a végső engesztelésig.” (Pátriárkák és próféták, 357. o.)

Ezen állítások ellenére a „Questions on Doctrine” című könyv szerzője nem említett semmit a véres szolgálatról, vagy annak alkalmazásáról.

 A végső engesztelés

„Az Atya megerősítette azt a szövetséget, amelyet Krisztussal kötött, hogy elfogadja a megtért és engedelmes embert, és szeretni fogja, miként szereti Fiát.”  Ezt -mint feljebb említettem- azzal a feltétellel, hogy „Krisztus befejezi szolgálatát, és teljesítse azt az elkötelezettségét, hogy az embert tisztábbá tegye az aranynál”. (Jézus élete, 790. oldal) „Krisztus garantálta ezt.” (Spirit of Prophecy, 3. kötet, 250. oldal) 

Krisztus főpapi imájában azt mondja: „elvégeztem a munkát, amelyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” Ellen White így magyarázza: „Ő egy igaz jellemet formált itt a földön, mint egy követendő példa az emberek számára.” (Spirit of Prophecy, 3. kötet, 260. oldal) 

A tökéletes jellem megformálásával Krisztus bebizonyította, hogy ez lehetséges. De mások is megtehetik ugyanezt? Ezt is alá kellett támasztani. Krisztus garantálta, hogy ez lehetséges. Most teljesítenie kellett kötelezettségvállalását.

A jellem nem veleszületett. A jellemet ki kell munkálni, több teszt, kísértés és próba által épül. Isten először egy könnyű tesztet ad, majd egy kicsivel nehezebbet, majd egy még nehezebbet. Így fokozatosan növekszik az ellenállás a kísértéssel szemben, és egy idő után néhány kísértés megszűnik. Valaki nehéz küzdelmet folytathat a dohányzással; de végül legyőzi, és győzelme annyira teljes, hogy a dohányzás már nem kísértés számára.

Így kell történnie minden kísértéssel. A megszentelődést azonban nem lehet elérni egy nap alatt. „Az üdvösség az a folyamat, amely által a lélek felkészül a mennyre.” (Jézus élete, 330. oldal) Valaki mindennap arathat győzelmet, és mégsem éri el. Még Pál apostolnak is be kellett vallania, hogy „Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék”. De bátran felkiált: „hanem igyekezem, hogy el is érjem, amiért meg is ragadott engem a Krisztus Jézus.” (Fil 3:12)

Krisztus vállalta, hogy az embert olyanná teszi „mint az aranyat”. Ebben a munkában az embernek nem csak alázatos eszköznek kell lennie; hanem aktívan részt kell vennie abban. Tartsátok észben a következő idézeteket!

„Az emberi faj megváltásának célja, hogy új esélyt adjon az embernek.” (14. Kézirat, 1898.) „A megváltási terv azzal a céllal lett lefektetve, hogy felemelje az elesett emberiséget, és új esélyt adjon az embernek.” (Signs of the Times, 1899. április 26.) Isten „rátekintett a kereszten haldoklóra, és azt mondta: <<Elvégeztetett; az emberi fajnak új esélye lesz.>>” (Youth’s Instructor, 1900. június 21.) „Annak érdekében, hogy a bűnös új esélyt kapjon, Isten Fia a helyébe állt, és a törvénytelenség büntetését viselte.” (Review and Herald, 1898. február 8.)

„Ugyanúgy, ahogy Krisztus el lett fogadva Helyettesünknek és Kezesünknek, mindannyian el leszünk fogadva, ha átmegyünk a teszten, és a saját megpróbáltatásunkon.” (Review and Herald , 1890. június 10.)

„A Megváltó győzött, hogy megmutathassa az embernek, hogyan kell győznie.” „Az embernek dolgoznia kell az ő emberi erejével, egyesítve Krisztus isteni erejével, hogy ellenálljon és győzzön minden áron. Neki győznie kell, amint Krisztus is győzött (…) Az embernek meg kell tennie a maga részét; neki győznie kell Krisztus által kínált erő és kegyelem által.” (Bt 4. kötet, 32, 33. o.)

Krisztus elkötelezte magát, hogy győzelemre viszi az embereket; Ő kezességet vállalt ezért. Ez nem könnyű feladat, de az engesztelési munka nem fejezhető be előbb vagy nélküle. Így Krisztus továbbra is teljesíti ezt a feladatot. Az emberek utolsó generációjából a gyengék közül a leggyengébbekkel. Krisztus egy csoportot választ annak bemutatására, hogy az ember győzhet úgy, mint ahogy Ő is győzött.

Krisztus igazolva és dicsőítve lesz a 144 000-ben. Ők bebizonyítják, hogy lehetséges az embernek egy minden szempontból Istennek tetsző életet élni, és végül megállhat a „szent Isten előtt Közbenjáró nélkül.” (A nagy küzdelem, 614. oldal) Azt írják róluk, hogy  „Közbenjáró nélkül fognak megállni Isten utolsó ítéleteinek közepette.” (A nagy küzdelem, 649. oldal) „Ők a választottak, egybeforrva Krisztussal a mennyei nagy családban. Ők győztek, amint Ő is győzött.” (128. Kézirat, 1897. november 28.) A meghívás nekünk szól: „Most, miközben Főpapunk engesztelést végez értünk, törekednünk kell Krisztusban tökéletessé válni.” (A nagy küzdelem, 623. oldal)

Egy titok

Pál apostol az Efézusiaknak írt levelében ezt a munkát rejtélyként mutatja be. Azt mondta: „Annak okáért elhagyja az ember atyját és anyját, és ragaszkodik az ő feleségéhez; és lesznek ketten egy testté. Felette nagy titok ez: de én a Krisztusról és az egyházról beszélek” (Efézus 5:31, 32) A házasság itt Krisztus és egyháza közötti, az engesztelés által létrehozott egyesülést szimbolizálja. E kép szerint a próba ideje végén a következő bejelentés hangzik: „mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát (…) És adatott annak, hogy felöltözzék tiszta és ragyogó fehér gyolcsba; mert a fehér gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei.” (Jelenések 19:8) Mint ahogy a férj és a feleség egyek, úgy most Krisztus és az egyház is egyek. Az engesztelés, a valódi engesztelés, a végső engesztelés, a teljes engesztelés megtörtént. „A mennyei család és a földi család egyek.” (A nagy küzdelem, 835. oldal)

 A 144 000

Gyakorlatilag minden adventista elolvasta „A nagy küzdelem” című könyv utolsó fejezeteit, amely azt a félelmetes csatát írja le, amelynek részese lesz az Isten népe a vég előtt. Úgy, mint ahogy Krisztus a végsőkig megpróbáltatott a pusztai megkísértésben és a Gecsemáné kertben, ugyanúgy meg lesz próbálva a 144 000. Úgy fog tűnni, hogy hagyják őket elveszni, és imáik válasz nélkül maradnak, mint Krisztus imája is a Gecsemáné kertjében. De a hitük nem vall kudarcot. Jóbhoz hasonlóan felkiáltanak: „Még ha meg is öl engem, mégis Benne fogok bízni.” (Jób 13:15)

Az, hogy mit tehet Isten az emberért, az utolsó nemzedékben kerül bemutatásra, amikor az emberiség minden rosszal és gyengeséggel van megterhelve, amit az emberi faj hatezer év alatt összegyűjtött. Mint Ellen White írta, ők viselik „az öröklődés nagy törvényének eredményeit”. (Jézus élete 48. o.) Az emberi gyengeség Sátán legerősebb kísértéseinek lesz kitéve, hogy Isten csodálatos hatalma megnyilvánuljon. „Szörnyű fájdalom ideje lesz a szentek számára. Éjjel és nappal Istenhez kiáltanak szabadításért. Minden jel arra mutat, hogy nincs mód a menekülésre.” (Tapasztalatok és látomások, 283. o.)

Az új teológia szerint, -amelyet vezetőink elfogadtak, és fenntartanak- a 144 000 összehasonlíthatatlanul erősebb kísértéseknek lesz kitéve, mint Krisztus, mivel az utolsó generáció viseli az ősök gyengeségeit és szenvedélyeit; a vezetők szerint Krisztus mentesült mindettől. Azt mondják, hogy Krisztus nem örökölte azokat a szenvedélyeket, amelyek „Ádám természetes leszármazottait érintik”. (Questions on Doctrine, 383. o.)

Ezért Jézus elvégezte munkáját egy magasabb szinten, amely teljesen eltér az emberétől, aki az örökölt szenvedélyekkel kényszerül harcolni, és ezért Ő nem ismerte és nem tapasztalta meg a bűn valódi erejét. De nem ilyen megmentőre van nekem szükségem. Hanem egy olyanra, aki „mindenben megkísértetett hozzánk hasonlóan”. (Zsidók 4:15) A vezetőink által bemutatott „helyettest” el kell utasítani, és el fogják utasítani. Köszönjük Istennek, hogy „nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni gyengeségeinken, hanem aki hozzánk hasonlóan megkísértetett mindenben, és nem vétkezett.” (Zsidók 4:15)

Az Isten elleni vád

De van egy másik probléma is ezzel az új teológiával; azzal vádolja Istent, hogy előre megtervezte az emberek és Sátán megtévesztését. A következő a helyzet!

Sátán állandóan azt állítja, hogy Isten igazságtalan abban a követelésében, miszerint az embernek meg kell tartania a törvényt, amelyet lehetetlen megtartani. Isten állítja, hogy lehetséges, és állításának bizonyítása érdekében felajánlotta, hogy Fiát elküldi erre a világra. A Fiú eljött, megtartotta a törvényt, és meggyőzte az embert a bűnről. A Fiú szent, bűn nélkül, és hiba nélkül találtatott. Jézus bebizonyította, hogy a törvény megtartható, és ezzel megvédte Istennek azt az igényét, miszerint az ember tartsa meg Isten parancsolatait. Isten győzött, és Sátán veszített.

De van egy probléma; mert a Sátán azt állította, hogy Isten nem volt becsületes. Fiát előnyben részesítette, mentesítette Őt az „öröklődés nagy törvényének hatásaitól”, amelynek minden ember alá van vetve; „Mentesítette Őt Ádám természetes leszármazottait érintő szenvedélyektől és szennyeződésektől.” (Questions on Doctrine, 383. o.) A könyv állítása szerint Isten nem mentesítette az egész emberiséget, hanem csak Krisztust. Ez természetesen érvényteleníti Krisztus földi munkáját. Jézus mostantól már nem az a közülünk való, aki bebizonyította Isten hatalmát, mely megvédi az embert a bűntől. Ha ez így van, Ő egy csaló volt, akivel Isten kivételezett, és akit más emberhez hasonlóan nem érintettek az örökölt szenvedélyek.

Sátán nem nagyon ütközik nehézségekbe, amikor arra készteti az embereket, hogy fogadják el ezt a nézetet. A katolikus egyház elfogadta; a megfelelő időben az evangélikusok is beleegyeztek, és 1956-ban az Adventista Egyház vezetői is elfogadták ezt a nézetet. A „mentesség” problémája volt az, ami Pétert arra késztette, hogy félrehívja Krisztust, és azt mondja: „Isten őrizz, Uram, ez nem történhet meg veled!” Krisztust annyira bosszantotta ez, hogy így felelt Péternek: „Távozz tőlem Sátán, botránkozásomra vagy nekem!” (Máté 16:22, 23) Krisztus nem akart mentesülni. Azt mondta Péternek: „mert nem Isten dolgaira gondolsz, hanem az emberekéire.” Ugyanúgy ma is vannak olyanok, akik nem gondolnak Isten dolgaira. Azt hiszik, hogy ez csak szemantika kérdése. Isten könyörüljön rajtuk, és nyissa meg szemeiket az Ő dolgaira. Az adventista vezetők kapitulációjával a „mentesített” Krisztus szörnyű tanítása előtt elhagyták az utolsó bástyát is, amely Sátán útjában állt. Imádkozzunk ismét, hogy Isten mentse meg népét!

Megkérdezték tőlem, mit akarok elérni. Nem számítok arra, hogy bármilyen vitát „megnyerek”. Hetednapi adventista lelkész vagyok, akinek feladata az igazság hirdetése és a tévedés elleni küzdelem. A Biblia nagyrészt Isten tanúinak tiltakozása az egyház bűnei és annak nyilvánvaló hibái ellen. Gyakorlatilag az összes tiltakozó vérrel írta alá tiltakozását, és az egyház addig folytatta munkáját, amíg Isten beavatkozott. Pál apostol minden reménye az volt, hogy „mindenképpen megmentsek némelyeket.”(1Korinthus 9:22) Gyakorlatilag az összes apostol mártírként halt meg, és Krisztust is fára szegezték. Negyven év telt el, míg a pusztítás megérkezett. De amikor Isten beavatkozott, Ő teljesen elvégezte munkáját.

Ennek a felekezetnek vissza kell térnie a megvetett, 1888-ban adott utasításokhoz. Reformra van szükségünk a szervezetben, amely nem engedi, hogy néhány ember irányítson minden mozgást a világ bármely sarkában. Szükségünk van reformra, amely többé nem engedi, hogy csak néhány ember irányítsa az egész pénzalapot, úgy, mint ahogy ez a jelenlegi helyzetben van. Szükségünk van egy reformra, amely nem engedi az embereknek, hogy milliókat költsenek jogosulatlan intézményekre egy gyűlés szavazása által, miközben a missziómunka a szükséges minimumot is nélkülözi. Változásra van szükség, hogy a hangsúly ne a pénzügyeken és a statisztikán legyen. Vissza kell állítanunk a szombatiskolát az őt megillető helyre Isten munkájában. Véget kell vetnünk a show-knak és ételeknek, amelyeket jó célokat szolgáló adománygyűjtésért tartanak. Be kell fejeznünk a gyülekezetekben zajló hirdetéseket, amelyek álcázott hirdetéseknek minősülnek. Ez a lista bővíthető.

De mindezek, bár fontosak, mégis jelentéktelenek. Leginkább reformra van szükségünk a személyes életünkben és az újjászületésben. Ha vezetőink ezt nem teszik meg, „a segítség és a szabadulás máshonnan fog jönni”. (Eszter 4:14) Optimista vagyok, Izrael békéjéért imádkozom.

Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann