Előszó

 

Előszó

Milian Lauritz Andreasen 1876. június 4-én született Koppenhágában, Dániában. Andreasen kivándorolt Kanadába, majd az Egyesült Államokba, ahol 1894-ben hetednapi adventista lett. Az egyházban több évtizeden keresztül befolyásos teológus, pedagógus és adminisztrátor volt. 1902-ben felszentelték lelkésznek, és fontos vezetői pozícióban dolgozott az egyházban. Miután a New York-i Greater Konferencia elnökeként szolgált (1909-1910), a Minnesotai Hutchinson Teológiai Szeminárium elnökévé választották (1910-1918). 1919-ben Andreasent kinevezték az Union College dékáni tisztségére, 1922-ig, amikor a Washington Missionary College dékánja lett. (ma Columbia Union College)

1924-ben a Minnesota Konferencia elnökévé választották, amelyet 1931-ig irányított. A következő hét évben (1931–1938) az Union College elnöke volt. 1937 és 1950 között professzor a Hetednapi Adventista Teológiai Szemináriumon, amely most része az Andrews Egyetemnek, emellett 1941-1950 között területi titkárként szolgált a Generál Konferencián. Mindezen felelősségteljes foglalkozások mellett Andreasen író is volt. Tizenháromnál több könyvet írt. Az SDA Bible Commentary  című könyvben a Zsidókhoz írt levél szekcióját ő írta, ezenkívül ő volt a szerzője a szombatiskolai tanulmányoknak, és még sorolhatnánk.

“Az írás volt sok éven át M.L. Andreasen második foglalkozása. A Takoma Parkban, amikor nem tudott aludni éjszaka, az épület alagsorába ment, és nagy irodájában gépelt. A lányok, akik az alagsori lakásban laktak, hallották, hogyan gépel az éjszaka bármely órájában.” (Virginia Steinweg, Whitout Fear or Favor, The Life of M.L. Andreasen, 151. oldal)

Az 1940-es években Andreasent az egyház legbefolyásosabb teológusának tekintették, és tekintélynek tartották a szentély üzenetének témájában is.

Egy harcos volt, amikor a harcosok kevesen voltak. Élesen tiltakozott az ellen, amit írtak az egyes teológiai témákról a „Seventh-Day Adventists Answer Questions on Doctrine” című könyvben, és néhány cikk ellen, melyek a lelkipásztori „Ministry” lapban jelentek meg. Pontosabban, zavarta, hogy Froom hogyan közelítette meg az engesztelést és Krisztus emberi természetének tanát. Minden 1956 őszén kezdődött. Andreasen elolvasott egy cikket, melynek írója Donald Gray Barnhouse, az Egyesült Államok egyik leghíresebb kálvinistája abban az időben. Így szerzett tudomást először arról a válságról, amelybe az adventizmus kezdett belekeveredni azzal a meglátással, hogy az amerikai evangélikus világ nehogy szektának tekintsen minket.

“1956 őszének egyik reggelén a szokásos módon M.L. Andreasen újra odaszentelte életét a Megváltójának, Akit több mint 60 éve szolgált. Miután ezt megtette, nem is sejtette, hogy az a négy oldal, amit azon a napon olvas – Donald Barnhouse egyik újrapublikált cikke az „Eternity” újságban – egy sor olyan reakciót fog kiváltani belőle, mely tovább fog élni, mint ő saját maga.” (Virginia Steinweg, Whitout Fear or Favor, The Life of M.L. Andreasen, 166. o.)

Andreasen mélyen aggódott a cikk elolvasása után, mert megértette, mi történhet akkor, ha ezek a jelentések igazak, ezért aggodalmait először írásban osztotta meg a Generál Konferencia vezetésével, amelynek elnöke Figuhr volt. 1957 végén közzétették a „Questions on Doctrine” című könyvet. 1958 elején Andreasen kilenc engesztelésről szóló dokumentumsorozatot írt. Ezt a sorozatot hat levél követte, melyeket az ismerőseinek (volt diákok, barátok, azok, akik az idő folyamán írtak neki) elküldött, és amelyek később publikálva lettek egy brosúrában, melynek címe: „Levelek a gyülekezeteknek”.

Az adventista veteránnak visszavonták a lelkipásztori akkreditációját, mert nem szűnt meg kitartani az igazság mellett, míg az egyház egyes területein már nem tettek különbséget az adventista és az evangélikus evangélium között. 1961. április 6-án a tavaszi ülésen összegyűlt Generál Konferencia bizottságának tagjai a lelkipásztori akkreditációjának visszavonásáról szavaztak. A teológiai aggodalmak, amelyek 1956 őszétől őrölték őt, az adminisztráció nemtörődömsége az iránt, ami az evangélikus kálvinistákkal folytatott párbeszédben történt, a „Questions on Doctrine” című könyv megjelenése, a prédikálás megtiltása és az akkreditáció visszavonása, túl sok volt számára.

Megbetegedett, nyombélfekélye lett, amely elkezdett vérezni, és 1962. február 19-én meghalt. Halála előtt kérte, hogy találkozhasson a Generál Konferencia új elnökével. Az addigi beszélgetések nem vezettek eredményre. Február 16-án az elnök meglátogatta M.L. Andreasent a Glendale kórházban a Pacific Union Konferencia elnökével, R.R. Bietz kíséretében. M.L. Andreasen békességben akart lenni testvéreivel és Istennel. Könnyes szemmel mondta feleségének, miután a két látogató elment: “Most már békében halhatok meg.”

1962. március 1-jén a Generál Konferencia bizottsága megszavazta, hogy postmortem adják vissza a pásztori akkreditációját, és nevét írják be a Yearbook-ba.

George Knight hiteles, még akkor is, ha torzítja a történelmi tényeket és a bibliai igazságot. Ezért fontos, hogy azok, akik hisznek a kutatásaiban, higgyenek akkor is, amikor helyesen mutatja be azt. Íme, egy igaz dolog, amit helyesen mondott:

„Visszatekintve, csak találgatni tudjuk a különböző irányt, melyet követett volna az adventista történelem, ha Andreasent konzultálták volna abban, hogy mi legyen az adventista pozíció az engesztelés megfogalmazásával kapcsolatban. Ha Froom és kollégái nem lettek volna ellentmondásosak Krisztus emberi természetének kérdésében, ha mind Froom, mind Andreasen olyan személyiségek lettek volna, amelyek könnyebben meggyőzhetők.” (George Knight, Seventh-Day Adventist Answer Questions on Doctrine, Annotated Edition, Andrews University Press, Berrien Springs, Michigan, 2003, xxvi o./Logos Bible Software)

Knight kiemel három dolgot a fenti idézetben. Külön vesszük őket, hogy jobban megértsük a helyzetet:

1. 1. Az egyház legjobb teológusát nem vették figyelembe egy kulcsfontosságú időben. A szentély tanára szakosodva megfogalmazhatott volna egy bibliai választ a kálvinisták 29 kérdésére – egy adventista választ. De ha vele konzultáltak volna, és álláspontját figyelembe veszik, búcsút mondhattak volna az evangélikusok elismerésének.
2. 2. Ha Froom és kollégái őszintén mondták volna, mit hisz a legtöbb vezető és a gyülekezeti tag Jézus emberi természetéről, akkor napjainkban nem volna olyan nagy konfliktus ebben a témában. De ismétlem, ha Froom és kollégái őszinték lettek volna, akkor a kálvinista evangélikusok nem ismerték volna el keresztényeknek, mert ők „általában visszataszítónak” tartották azt a tantételt, miszerint Jézusnak ugyanolyan természete volt, mint nekünk.
3. 3. Személyiségük … George Knight nagyon jól értette. Azok, akik megírták a válaszokat a kálvinisták kérdéseire, úgy csinálták, hogy a kálvinisták megértsék saját teológiájukat az adventisták válaszaiból, és az adventisták sajátjukat ugyanabból a válaszból. Ez művészi volt, -két különböző dolgot mondani ugyanazokkal a szavakkal-, de olyan művészet, mely semmivel nem járult hozzá az egyház értékeihez.

A személyiségek küzdelme jelent meg, mert valaki valami rosszat tett azzal a szándékkal, hogy jót tegyen, és másvalaki helyre akarta hozni a rosszat, azzal a szándékkal, hogy jót tegyen. Adreasen volt az egyik személyiség, mert kiállt az igazság mellet, Froom volt a másik személyiség, mert kiállt a saját terve mellett. A vezetők, akik részt vettek az evangélikusokkal folytatott párbeszédben és a „Questions on Doctrine” közzétételében, nem védték meg az igazságot, hanem csak a saját személyiségüket és érdekeiket. Olyan nagy különbség van a két eset között, hogy az olvasónak kell mérlegelni a helyzetet, amely ma megismétlődik.

Olvassuk tehát Andreasen hat levelét, mert ő egyike volt azoknak, aki nem csak látta a válságot az adventizmus horizontján, de tett is valamit azért, hogy megállítsa azt. Amit Andreasen előre látott, az idő múlásával valósággá vált. Talán jobban megértjük, mi történik napjainkban az adventizmusban, ha elolvassuk ezeket a leveleket, amelyeket a kálvinista teológia felé vezető út korai szakaszában írt, és amelyek az adventizmus szekularizációjához vezettek. Ez a szekularizáció ma megfigyelhető életmódunkban, az oktatásban, a teológiában, amit prédikálunk, és abban, ami ellen harcolunk, valamint az egyház küldetésében.

Andreasen a hatodik levelét az alábbi szavakkal fejezte be: „Optimista vagyok, Izrael békéjéért imádkozom.” Így kell hinnünk és cselekednünk nekünk is!

Paul Bucur

Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann