A negyedik levél
Összegzés
A dokumentumokban és levelekben, amelyeket küldtem időről időre arról, hogy vezetőink komolyan eltértek a hittől, én szigorúan betartottam, amit Máté 18:15-17-ben Krisztus tanácsol. Jézus itt azt mondja, hogy ha nézeteltérések merülnek fel a testvérek között, “fedd meg őt négyszemközt. Ha nem hallgat rád, végy magad mellé még egyet vagy kettőt, hogy két vagy három tanú vallomásával erősíttessék meg minden szó. Ha azokra sem hallgat, mondd meg a gyülekezetnek.” Ezt az elvet követtem, amint a beszámolóból is láthatjátok.
1957. májusában kezemben tartottam – gondolom gondviselésszerűen – a White Intézet Kuratóriumának 1957. május elsejei, és másodikai jegyzőkönyv másolatát, melyben le van írva az a találkozó, amikor a két testvér megbeszélést folytatott az adminisztrátorokkal az engesztelésről szóló egyik idézetről, amelyet Ellen White írásaiban találtak meg.
Tanácsot kértek ebben a kérdésben, mivel az idézet nem volt összhangban a vezetés által fenntartott új teológiával. Milyen hozzáállást kellett volna tanúsítani ezeknek a kutatóknak Ellen White kijelentéseivel szemben?
Hónapokig, akár évekig is, a vezetőink együtt tanulmányoztak az evangélikus egyház néhány szolgájával, azzal a céllal, hogy egyházunkat méltóztassanak elismerni, mint a keresztény testhez tartozót. A tanulmányok adventista tanokról szóltak, különösen az engesztelésről, a vizsgálati ítéletről és Krisztus mennyei szentélyszolgálatáról, amely 1844 óta tart. Az evangélikusok azt mondták ezekre a tanokra: „a vallástörténelem legkolosszálisabb pszichológiai jelensége, a becsület megmentéséért”, és így tették közzé újságukban, az Eternity 1956. szeptemberi számában, majd újra megjelentették a cikket egy különkiadásban „A hetedik napot ünneplő adventisták keresztények?” címmel.
Úgy tűnik, hogy az evangélikusok nagy hatással voltak az adventista vezetőkre, mint Dr. Barnhouse – az egyik evangélikus lelkész, aki részt vett a tárgyalásokon – írta, hogy az adventista vezetők „teljesen elutasították” a legfontosabb tanaikat. Talán legjobb lenne, ha hagynánk, hogy Dr. Barnhouse mondja el a történetet, ahogyan publikálta az 1956. szeptemberi cikkében. A különleges téma, amivel foglalkozik cikkében az, amit úgy hívunk: „A nagy csalódás”, és utal 1844-re, az adventisták nagy csalódására, amikor az Úr visszatérését várták. Íme, mit írt Dr. Barnhouse:
„A <<nagy csalódást>> követő reggelen két férfi sétált egy kukoricatáblában, hogy elkerülje a kegyetlenül gúnyolódó szomszédokat, akiktől örökre elbúcsúztak az előző napon. Hiram Edson elmondása szerint (a kukoricatáblás ember, aki először gondolt erre) átjárta az a meggyőződés, hogy <<ahelyett, hogy a mennyei szentek szentjét hagyta volna el, hogy eljöjjön a földre a 7. hónap 10. napján, a 2300 nap végén; Krisztus valójában először lépett be ezen a napon a szentély második részébe, mert Neki van még egy feladata a szent helyen, mielőtt eljönne a földre>>
Számomra ez nem más, mint egy emberi elgondolás a becsület helyreállításáért. Elképzelhetjük, hogy néhány informálatlan adventista átvette ezt az elgondolást, és elképesztő szélsőségekbe vitte. Martin úr és én hallottuk az adventista vezetőket határozottan kijelenteni, hogy elutasítják ezeket a szélsőségeket. Ezt nagyon világos szavakkal mondták el. Sőt, azt mondták, hogy nem hiszik a pioníroknak azt a tanítását, miszerint Jézus engesztelő munkája nem ért véget a Kálvárián, és hogy 1844-től egy másik papi szolgálatot végez a mennyben. Ezt az elképzelést szintén teljesen elutasították. Ők abban hisznek, hogy mennybemenetele után Krisztus érvényesíti a Kálvárián véghezvitt engesztelés előnyeit. Mivel a szentély tana, a főpap, zsidó mintán alapszik, bemenve a szentek szentjébe az engesztelési munka befejezése érdekében, láthatjuk, hogy az, ami megmarad, annak nincs egzegézis alapja, és nem más, mint egy fantasztikus teológiai spekuláció.
Eszerint az elképzelés szerint, 1844 óta Krisztus megvizsgálja minden ember életét, és aszerint jutalmaz minden keresztényt. Úgy gondoljuk, nem létezik egyetlen bibliavers sem, vagy legalább egy halvány utalás sem egy ilyen furcsa ötlet alátámasztására, és azt is hisszük, hogy bármilyen erőfeszítés ennek fenntartására romlott és hiábavaló.” /Eternity, 1956. szeptember/
Annak érdekében, hogy jobban megértsük ezeket a nyilatkozatokat, hozzáfűzöm a következő magyarázatot, amely tisztázni fog néhány kérdést.
Dr. Barnhouse először elmeséli a jól ismert történetet, mely szerint Hiram Edsont a „csalódást” követő napon – egy kukoricatáblában sétálva – átjárja az a meggyőződés, hogy: „ahelyett, hogy a mennyei szentek szentjét hagyta volna el (…) a nagy Főpap, valójában először lépett be ezen a napon a szentély második részébe, mert Neki van még egy feladata a szent helyen, mielőtt eljönne a földre”.
A munka, melyet Jézusnak visszatérése előtt el kell végeznie, az engesztelés befejezése, amely magába foglalja a vizsgálati ítéletet. Ez a koncepció, Dr. Barnhouse szerint, „csak egy emberi elgondolás, a becsület megmentéséért.” Majd így folytatja: „néhány informálatlan adventista átvette ezt az elgondolást, és elképesztő szélsőségekbe vitte.” Ez azt jelenti, az „informálatlanok” elfogadják, hogy Krisztus valóban belépett a szentek szentjébe, hogy befejezze azt a munkát, amelyet földre jövetele előtt meg kell tennie, amely magába foglalja a vizsgálati ítéletet, és az engesztelés befejezését. Dr. Barnhouse azt mondja: “Martin úr és én hallottuk, hogy az adventista vezetők határozottan kijelentették, hogy elutasítják ezeket a szélsőségeket.”
Ha hihetünk Dr. Barnhouse kijelentésének, akkor a vezetőink elutasítottak egy olyan tanítást, amelyet a kezdetektől fogva szentül őriztünk. Ez a tény világosan kiderül Dr. Barnhouse beszámolójából: „Néhány elődjük abban hitt, hogy Jézus engesztelése nem fejeződött be a Kálvárián, és hogy Ő főpapi szolgálatot végez 1844 óta. Ezt a gondolatot is kategorikusan elutasították.”
Amikor Dr. Barnhouse azt mondja: „Néhányan”pionírjaink közül abban hittek, hogy „Jézus engesztelése nem fejeződött be a Kálvárián”, akkor valószínűleg megkapta ezeket az információkat új teológiánk egyik „informált” szerzőjétől, mivel a történelmünk szerint minden elődünk ezt tanulta. James White, J.H. Waggoner, Uriah Smith, J.N. Andrews, J.N. Loughborough, C.H. Watson, E.E. Andross, W.H. Branson, Camden Lacey, R.S. Owen, O.A. Johnson, F.D. Nichols (egészen 1955-ig) határozottan megvédték Krisztus engesztelő szolgálatának tanát – amely 1844 óta tart -, és írásaikban kifejezték meggyőződésüket.
Miközben papírra vetem ezeket a sorokat, előttem van minden írásuk. James White – aki háromszor volt a Generál Konferencia elnöke -, amikor a Signs of the Times magazin főszerkesztőjévé nevezték ki, a kiadvány első kiadásában egy cikke jelent meg: “A hamis állítások kijavítása érdekében, amelyek velünk szemben keringenek (… ) Sokan adventistának mondják magukat, akik olyan véleményeket támogatnak, amelyekkel nem tudunk egyetérteni, és ezek közül egyesek aláássák az Isten Igéjében rögzített legtisztább és legfontosabb alapelveket.”
A huszonöt hitpont közül a második pontnál a következőket olvashatjuk: Krisztus “olyan életet élt, hogy példánk lehessen, meghalt helyettünk, felemeltetett a mi megigazulásunkért, és a mennybe ment, hogy a mennyei szentélyben Közbenjárónk legyen, ahol saját vérével engesztelést végez bűneinkért. Ez az engesztelés távolról sem ért véget a kereszten, ahol csak az áldozat lett bemutatva, amely az Ő munkájának – mint pap – utolsó része.”
Ezeket az alapvető hitpontokat egy brosúrában publikálták, és több ezer példányban osztották. Jó lenne, ha az, aki a „Questions on Doctrine” 29, 30, 31, és 32. oldalakat írta, felmutatna nekünk egy listát azokkal az írókkal, akik ellentétes véleményt fejeztek ki a fent említett szerzőkkel szemben. Én nem találtam bizonyítékot a helytelen állítások támogatására, különösen nem az említett oldalakon szereplőkre.
Folytassuk Dr. Barnhouse jelentésének tanulmányozását az Eternity magazinban! Ő éppen kijelentette, hogy az adventista vezetők „teljesen elutasították” azt a gondolatot, hogy Krisztus „a második papi szolgálatát végzi a szentek szentjében 1844 óta” – ahogyan ő nevezte az engesztelési szolgálatot. Ehelyett – mondja – „a vezetők úgy vélik, hogy mennybemenetele után Krisztus érvényesíti a Kálvárián megszerzett engesztelés előnyeit.” Azonban ő nem tulajdonít semmi jelentőséget ennek a gondolatnak. Az Ótestamentum elmondja, hogy a főpap a templom udvarán szúrta le az áldozati állatot. De az engesztelés nem az áldozat megölésében állt, „mert a vér szerez engesztelést a lélek számára” (3 Mózes 17:11). Tehát, a főpapnak vinnie kellett az állat vérét a függönyön belülre (…), hogy „hintse a fedélre és a fedél elé. Így szerezzen engesztelést a szent helynek” (3Mózes 16:15,16). „..a pap bemegy a szentélybe, hogy engesztelést szerezzen” (17. vers).
Dr. Barnhouse azzal érvel, hogy amiért az engesztelés tanát nagyrészt a mózesi modellre alapozzuk, azt kell hinnünk, hogy amint a földi főpap elvitte a vért a szentélybe és engesztelést szerzett, Krisztusnak is ugyanezt kellett tennie, hogy elvégezze az engesztelést. Ellenkező esetben vér nélküli engesztelés történne. Ha nem fogadjuk el ezt az utolsó lépést, akkor kénytelenek vagyunk elhinni, hogy az engesztelést az udvaron, és nem a szentélyben végezték, ami gyakorlatilag elpusztítja a tipológiát. Ha ezt az utolsó véres szolgálatot kihagyjuk, akkor az engesztelésről szóló tanításunk reménytelenül gyenge és “nincs egzegézis alapja, és nem más, mint egy fantasztikus teológiai spekuláció.” Ha Krisztus nem ment el, hogy vérével befejezze az engesztelést, akkor az, amit mi állítunk, “elavult, romlott és haszontalan”. Jó érve van.
Igaz ez?
Amikor első alkalommal olvastam az evangélikusok kiadványában, hogy vezetőink elvetették Krisztus engesztelési tanát, amelyet a szentélyben végez 1844 óta, és helyettesítették „a kereszten szerzett engesztelés előnyeinek alkalmazásával”, nem akartam elhinni. Nem hittem el. Amikor kijelentették, hogy ha még „Ellen White írásaiban olvassuk is, hogy Krisztus most engesztelést végez”, akkor sem ezt kell értenünk, azt kérdeztem magamtól: „Hogy jutottunk ide?” Az engesztelés 1800 évvel ezelőtt véget ért, mondják a vezetőink.
Ellen White szerint az engesztelés most zajlik. A „Questions on Doctrine” című könyvben az adventisták kijelentik, hogy az engesztelés véget ért 1800 évvel ezelőtt. A Ministry szerint a keresztnél az engesztelés végleges volt. Kinek és mit higgyek már? Tagadni, hogy Krisztus most végez szolgálatot a szentély második helyiségében, számomra az adventizmus feladásával egyenlő. Ez a tanítás az adventizmus egyik tartóoszlopa. Ha elutasítod az engesztelést, amely most a szentélyben zajlik, akkor elutasíthatod az adventizmust is. Isten népe nem ezt fogadta el. Nem fogja követni vezetőit a hitehagyásban.
Ebben a helyzetben arra gondoltam, talán az Eternity újság emberei megbánhatták azt, amit írtak, és visszavonják az írottakat. Ezért levelet írtam az Eternity újságnak, és azt kérdeztem, hogy még publikálták-e azt a különkiadást. Azt válaszolták, hogy igen, publikálták. Mivel a cikk szerzői jogvédelem alatt álltak, engedélyt kértem, hogy idézzek belőle. A következő választ kaptam: „Örömmel engedjük meg, hogy idézzen <<A hetednapi adventisták keresztények?>> című cikkből, és értékeljük az Eternity kiadványunk iránti bizalmát.” Ez a levél kelt: Philadelphia, Pennsylvaniában, 1958. május 2-án, és a kiadó írta alá.
Ez húsz hónappal később történt, hogy a cikk először megjelent az Eternity című újságban. Ha a húsz hónap alatt vezetőink protestáltak volna, vagy ha tiltakozó levelet írtak volna, akkor a kiadó őszintén figyelmeztetett volna, hogy ne használjam az anyagot, és ne idézzem ezeket a kijelentéseket. De a kiadó nem tett ilyet. Nagy örömmel egyezett bele abba, hogy használjam, és szerette volna, hogy egyetértsek a közzétett anyaggal. Már öt év telt el a tárgyalások megkezdése óta, és három év, amióta ez a cikk megjelent. Ez idő alatt arra számítottam, hogy a mieink tagadni fogják a vádakat, és megdorgálják az evangélikusokat a vezetőség rágalmazásáért. De nem hallottam semmiféle tiltakozást.
Éppen ellenkezőleg, olvastam kiadványainkban néhány hivatkozást, melyek bemutatták az evangélikusokat, mint úriembereket és jó keresztényeket, és hiszem is, hogy ez igaz. Az ilyen emberek nem hazudnak. A vezetők tiltakozása, vagy protestálása hiányában levontam a következtetéseimet. Ha a mieink őszintén kijelentenék, hogy Dr. Barnhouse és Martin úr soha nem hallhatta őket olyan kijelentéseket tenni, amelyeket nekik tulajdonítottak az Eternity újságban, azonnal kapcsolatba lépnék az evangélikusokkal, és megkérném őket, hogy igazolják ezeket a nagyon komoly vádakat. Ez a probléma túl súlyos ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyhatnánk. Több ezren olvasták a cikket az Eternity újságban, és komolyan aggódnak. Az Eternity újság cikke szerint hitünk egyik fő pillérét távolították el. Gondatlanok leszünk és hagyjuk, hogy lábbal tiporják a szentély tanát azok, akik állítólag támogatják?
A levéltár incidense
Visszatérünk a két emberhez, akik 1957 májusában elmentek a White Intézetbe, hogy konzultáljanak az adminisztrátorokkal. Befejezték kutatásaikat, és arról számoltak be a tanácsnak, hogy “nyomokat” találtak arról, miszerint Ellen White azt állítja, hogy “Krisztus engesztelési munkája jelenleg zajlik a mennyei szentélyben”. Ez a felfedezés végzetes csapást mért az új teológiájukra. Nyilvánvalóan lehetetlen elhinni, hogy az engesztelés teljesen befejeződött a keresztnél, és ugyanakkor hirdetni, hogy most zajlik a mennyben. Mindkét állítás nem lehet igaz. Egyházunk azonban már határozott erről, amikor 1957-ben a Ministry című újság megírta, hogy a kereszten véghezvitt nagy cselekedet “az emberek bűneiért véghezvitt teljes, tökéletes és végső engesztelést” jelenti. (Ministry, 1957. február) Ebben a cikkben kijelentették, hogy ez “az adventisták megértése az engesztelésről, amelyet a Prófétaság Lelke megerősített, megvilágosított és tisztázott”. (Ministry, 1957. február) Ezt az állítást soha nem vonták vissza, nem módosították és nem változtatták meg, és soha egyik író vagy kiadó sem mondott ellent neki. A hamisság maradt.
Ebben a helyzetben mit tegyenek a kutatók? Szembekerültek Ellen White kijelentésével, hogy az engesztelés most folyik a mennyben. Ugyanakkor ismerték vezetőink kijelentéseit, miszerint az engesztelés teljesült és befejeződött a kereszten. Valamelyiket el kellett fogadniuk, vagy az egyiket, vagy a másikat. Úgy döntöttek, követik a vezetőiket.
Mi legyen Ellen White rengeteg kijelentésével? Egyértelmű volt, hogy befolyását valamilyen módon gyengíteni kell, és kijelentéseit félremagyarázni. De ez kényes feladat volt; és ezt titokban kellett megtenni. Ha időben lelepleződnek, a terv kudarcot vall. Ha azonban titokban és gyorsan dolgoznak, akkor a probléma már “megvalósult tény”, mielőtt bárki megtudja, miről van szó.
Ekkor történt, hogy kezembe került a White Intézet Igazgatótanácsa jegyzőkönyvének másolata, amelyet az alábbi sorokban fogok bemutatni, hogy megtudjátok ti magatok is, mi történt!
1957. május elsejei jegyzőkönyv, 1483. oldal:
„Ezen a napon, X és Y testvéreket meghívták, hogy csatlakozzanak az adminisztrátorokhoz, és tovább vitassák azokat a kérdéseket, amelyeket felvetettek januárban. X testvér és csoportja, akik néhány lelkésszel együtt tanulmányoztak, hirtelen tudomást szereztek Ellen White kijelentéseiről, miszerint Krisztus engesztelő munkája most zajlik a mennyei szentélyben. A nyilatkozatban a „Fundamentals of Christian Education” (Keresztény nevelés alapvető elvei) az “áldozat” szót használta. A nem adventistáknak, – akik nem tudják, hogyan értjük mi a szentély kérdését – nehéz lenne megérteni Krisztus engesztelő szolgálatának folytatását, ezért azt javasolták az adminisztrátoroknak, hogy Ellen White néhány írásában megjelenhessenek lábjegyzetek vagy mellékletek, amelyek Ellen White szavaival részletesebben tisztázzák Krisztus engesztelési munkájának különféle szakaszaival kapcsolatos értelmezésünket. A testvérek, akik az adminisztrátorokhoz csatlakoztak a megbeszélések során, úgy vélték, hogy ez egy olyan jellegű probléma, amely a közeljövőben növekedni fog, és jó lenne sietni az ilyen jegyzetek elkészítésével és beillesztésével Ellen White írásainak következő kiadásaiba. A kérdés körültekintően és kellő komolysággal lett megtárgyalva, de amikor a találkozó véget ért, hogy helyet csináljanak más bizottságoknak, még nem döntöttek semmit.”
A május 2-i találkozó, 1488. oldal. Ellen White kijelentései Krisztus engesztelő munkájáról
„Az adminisztrátorok május elsejei találkozója anélkül zárult, hogy bármilyen döntés született volna a széles körben tárgyalt kérdésről, nevezetesen a lehetőségről, hogy lábjegyzeteket és magyarázatokat tegyenek be Ellen White egyes könyveibe, melyek megmagyarázzák nyilatkozatait Krisztus engesztelő munkájáról, amely most folyik a mennyben. Mivel tanácsunk elnöke négy hónapig nem lesz Washingtonban, megszavazták a vita elhalasztását egy későbbi időpontra, az X és Y testvérek felvetett kérdésére Ellen White kijelentéseivel kapcsolatban, Krisztus engesztelésének folytatásáról.”
Négy hónap elteltével, miután visszatért útjáról az elnök, az ügyet újra megvitatták, és úgy döntöttek, hogy a két testvér javaslatát elutasítják. Ez a döntés dicséretes, de érdemeit némileg beárnyékolja az a tény, hogy nyolc hónap kellett hozzá, és csak miután kiderült a terv, jutottak erre a következtetésre.
Ez a jelentés megdöbbent. Hogyan merészeli bárki azt javasolni, hogy adjunk hozzá Ellen White írásaihoz az új teológia alátámasztására? Hosszú ideig elmélkedtem, és sokat imádkoztam. Van valami felelősségem ebben a kérdésben? Ha igen, kötelességem beszélnem valakivel. Mivel a gonoszságot nem velem szemben, hanem egyházunk és hitünk ellen követték el, kötelességem volt beszélni egy vezetővel. És így tettem.
Az 1957. február 27-én küldött levelemben kifejeztem aggodalmamat, hogy a „Questions on Doctrine” című könyv kiadását sietve, és felületes tanulmányozással készítették el. Az ilyen típusú könyvet nem lehet futtában írni, és olyan embereknek kellene elkészíteni, akik egy életen át tanulmányozták a témát, és éveken keresztül kutatták a bizonyságtételeket.
1957. március 7.
1957. március 7-én ezt a választ kaptam: “Észben tartom észrevételét: <<Attól tartok, hogy a kiadott könyv tartalma befolyásolja a hitünket.>> Azt hiszem Andreasen testvér, hogy nem kell aggódni azért, ami a könyvben lesz. Tehetséges emberek gondosan ellenőrizték, akikhez a legnagyobb bizalommal vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy elégedett lesz az eredményekkel.”
Március elsején írt válaszomban ismét kifejeztem aggodalmamat a könyv tartalmával kapcsolatban. Utaltam az egyik cikkre, amely a Ministry-ben, az 1957. februári kiadásban jelent meg.
A következőt írtam: „Ha a bizottság egyetért a publikált véleményekkel, tiltakoznom kell a legkomolyabb módon! Ezek a nézetek biztos nem adventista tanítások, hanem Ellen White írásaiból kiemelt egyes részek felületes tanulmányozásából nyert véleményt képviselnek, és nem tükrözik az általános tanítást.” A következő szavakkal fejeztem be:
“Ily módon fejezem ki tiltakozásomat ebben az időben közzétett engesztelésről szóló tanítás ellen, és szeretném, hogy tiltakozásomat megfelelően rögzítsék. Csak arra tudok gondolni, hogy néhány testvérünk be lett tolva ebbe a zsákutcába, attól a vágytól hajtva, hogy olyanok legyünk, mint a körülöttünk élő népek (egyházak), és külső nyomásnak engedve engedményeket tettek.”
Válasz hiányában 1957. május 10-én újra írtam:
„Remélem érti, hogy komolyan beszélek. Nagyon bízom önben. Az egyházzal több, mint hatvan éves együttműködésemnek az egyik fő célja az volt, hogy mélyítsem a Prófétaság Lelkébe vetett bizalmat. Az elmúlt két évben 204 alkalommal beszéltem erről a témáról. Éreztem, hogy a népnek segítségre van szüksége, és megpróbáltam segíteni neki. Rettegek attól, hogy mit tartogat számunkra a jövő, ha Isten nem segít nekünk. Adjon az Úr bölcsességet és bátorságot, hogy helyesen cselekedjünk!”
Miután megkaptam a White Intézet bizalmas jegyzőkönyveit, követtem Krisztus tanácsát, hogy „csak vele beszélj”, és négy levelet írtam a Generál Konferencia elnökének. 1957. január 26-án ezt a választ kaptam:
“Biztos vagyok, bízhatunk a White Intézet testvéreiben, hogy óvatosan járnak el ebben a kérdésben, és nem fogadnak el olyan javaslatot, amely a jövőben zavart okozhatna. Természetesen, Andreasen testvér, nincs szándékunkban beleavatkozni Ellen White írásaiba. Nagyon értékeljük őket. Ami a „Questions on Doctrine” című könyvet illeti, engedje meg, hogy biztosítsam önt, hogy nem azok a szerzők, akiknek a nevét említette. Igaz, hogy ők hozzájárultak ehhez a munkához, de ki lett véve a kezükből, és az eredmény inkább egy nagyobb csapat munkája, mint egy kis csoporté.”
1957. július 4-én levélben válaszoltam, amelyből idézem:
“Attól tartok, eljön a nap, amikor ez a probléma az emberek tudomására jut. Ez meg fogja rázni az egész egyház hitét. Természetesen néhányan örülni fognak, hogy végre Ellen White el lett távolítva. Mások sírni és kiáltani fognak Istenhez vigasztalásért: <<Irgalmazz népednek, és ne gyalázd örökségedet!>> Amikor a saját hálónkba esünk, örvendezni fognak a világ egyházai! Kérem, testvérem, tegyen meg mindent, hogy ezt a könyvet ne tegyék közzé. Végzetes lesz. Ha most a mennyei szentélyben nincs engesztelési munka, akkor az egyház nyíltan és őszintén elismerheti hibáját, és viselheti a következményeit. Tegyük félre Ellen White-ot, és ne védjük meg írásait képmutatás nélkül, majd a függöny mögött szerkesszük őket, és úgy tegyünk, mintha az ő munkája lenne? (…) Azzal zárom levelemet, hogy nagyrabecsülésemet fejezem ki ön iránt. Egy szinte elsöprő feladat előtt áll, hogy szembeszálljon a legnagyobb hitehagyással, amelyet az egyház valaha tapasztalt.”
1957. szeptember 18-án ezt a közleményt kaptam:
“Az ön által említett kérdést lezártnak tekintjük. (…) Nem hiszem, hogy jogosult használni a White Intézet jegyzőkönyveit, mint ahogy tette. A jegyzőkönyvek bizalmasak, és nem nyilvános felhasználásra szolgálnak. Remélem, soha nem fogjuk úgy gondolni, hogy az embereket el kell ítélni és fegyelmezni, mert elmentek a hivatalban lévő emberekhez az egyház munkájával és tanításával kapcsolatos kérdések megvitatására.”
1957. szeptember 27-én azt válaszoltam:
“Köszönöm szeptember 18-i levelét, amelyben kijelenti, hogy „Az ön által említett kérdést lezártnak tekintjük.” Egy vizsgálatot kértem. Ön elutasította. Kimosta az érintetteket, azt mondta, hogy nincs jogom használni a kapott információkat, és becsukta az ajtót. Engedje meg elmondani, hogy egyetlen módon használtam a kapott információkat, éspedig, hogy önt informáljam, senki mást. Mit tehetek még? Ön kijelentette, ha ezek az információk a kezedébe jutottak volna, akkor nem használta volna fel. Hadd pontosítsam! Azt látom, ez a legnagyobb hitehagyás, ami történt valaha egyházunkban, és ön el akarja titkolni! Most pedig bezárta az ajtót. (…) Nem hiszem, Figuhr testvér, hogy felismerné a helyzet súlyosságát. Népünk nem fogadja el a bizonyságtételeknek semmilyen hamisítását vagy módosítási kísérletét. Ez félelemre készteti őket, hogy valami nincs rendben a vezetéssel. Olvassa el újra a szeptember 12-i levelemet. Megmentheti a helyzetet, de csak akkor, ha meg akarja vizsgálni a problémát. Azon a ponton van, hogy elpusztítja az egyházat. Imádkozni fogok önért.”
A Washingtonnal folytatott levelezést erről a témáról 1957. december 16-ig folytattam, amíg ezt az ultimátumot kaptam:
“Ők (a pozícióban lévő vezető tisztviselők) azt kérik, hogy hagyja abba ezt a tevékenységet.”
Három nappal később kaptam a következő kiegészítést: „Ez ellenzékbe helyezi önt az egyházzal, és ez minden bizonnyal problémákat okoz az egyházzal való kapcsolatában. Tekintettel minderre, a tisztviselők, akikről korábban írtam, arra szólítják fel, hogy hagyja abba tevékenységeit.”
Ez idő alatt nem ajánlottak semmilyen meghallgatást. Egyszerűen csak megparancsolták, hogy szüntessem meg tevékenységeimet, és megfenyegettek, hogy ha ezt nem teszem, „minden bizonnyal problémákat okoz az egyházzal való kapcsolatában”. Nem ajánlottak semmilyen meghallgatást, csak egyszerűen arra utasítottak, hogy szüntessem meg tevékenységemet. Fellebbezési jog nélkül elítéltek. A fenyegetés, hogy a nevemet szóba hozhatják, nagyon sokat elárult. Nem gondolkodtak azon, hogy panaszom jogos-e. Már elítéltek; az egyetlen kérdés az volt, hogy hogyan büntessenek.
Ez az Eternity cikkére emlékeztet, arra, hogy a testvéreink „magyarázták Martin úrnak, hogy a soraikban is van néhány szélsőséges (adventista), mint ahogy mindenütt vannak felelőtlenek az alapvető kereszténység bármely szegmensében”. Ezekkel a szélsőségekkel ellentétben nekik “bölcs vezetésük” van, magukra utalva. Nem tudom, hogyan viselkedtek a vezetők az evangélikusokkal való találkozókon, de azt a benyomást keltették, hogy “a bölcs vezetés többségének csoportja szándékában eltökélt <<megfékezni>> azokat a tagokat, akik más véleményt próbálnak képviselni, mint a felekezetért felelős vezetés véleménye.” (Eternity, 1956. szeptember, 2. o.)
Az olvasó mérlegelje ezt. Bölcs vezetésünk van – a saját értékelésük szerint. Vannak ugyanakkor “felelőtlen szélsőségesek” is. Ennek a bölcs vezetésnek eltökélt szándéka az, hogy megfékezzen “minden olyan tagot, aki arra törekszik, hogy ellentétes véleményt támogasson a felelős egyházvezetéssel szembe”.
Nem hittem el, amikor ezt először olvastam. Ötven éven keresztül megbecsült tagja voltam az egyháznak, sőt felelős pozíciókat is töltöttem be. De mivel mertem “az egyház bölcs vezetésével ellentétes véleményt” támogatni, egy “felelőtlen radikálissá” váltam – akik az egyház “szélsőségeseit” alkotják -; és anélkül, hogy legalább meghallgatást kaptam volna, megparancsolták, hogy szüntessem meg tevékenységemet, mert ha nem, érezni fogom a „féket”.
Ha nem volna előttem éppen most a bizonyíték, alig hinném el, hogy egy „bölcs vezetés” arra törekszik, hogy elfojtsa a kritikákat, és fenyegeti azokat a tagokat, akik az egyház felelős vezetésével ellentétes véleményt vallanak. Tényleg ide jutottuk? Róma csak egy kicsivel ment tovább.
Egyesek azt kifogásolják, hogy ezek csak az evangélikusok szavai a vezetőinkről. De megmarad az a tény, hogy a mieink még soha nem tiltakoztak ezen vádak ellen. Az én esetem világosan bizonyítja, hogy vizsgálat vagy meghallgatás nélkül a bíróság elé fognak állítani, nem egy meghallgatásért, hanem azért, hogy elítéljenek meghallgatás nélkül azok, akik bíráknak nevezték ki saját magukat. Megjegyzendő, hogy ez még az 1958-as Generál Konferencia előtt történt, mielőtt az új teológiát hivatalosan is elfogadták volna, mielőtt az egyháznak alkalma lett volna véleményt alkotni a témában. Minden nyilvános kritikát el kell hallgattatni. Ha ez nem történik meg, “minden bizonnyal problémák merülnek fel az egyházzal való kapcsolatában”. Ez ultimátum volt.
Hogyan reagáltam? Mint ahogy bárki más is reagált volna. A hatalom megingatásáról volt szó. Azt írtam, hogy békés ember vagyok, és meg lehetett volna győzni, de nem fenyegetni. Úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy az egyház a régóta jövendölt hitehagyás előtt állt, és a vezetőink pontosan követték a Prófétaság Lelkében leírt vonalat, nekem pedig kötelességem van, amit nem tudok elkerülni. Nagyon sajnálom, hogy vezetőink cselekedeteik által lehetőséget adtak ellenségeinknek, hogy jogos szemrehányást tegyenek Isten ügyével kapcsolatban. Korábbi leveleimben újra és újra figyelmeztettem, hogy ellenségeink előbb vagy utóbb felfedezik gyengeségeinket, és kihasználják azt. Arra kértem a vezetőket, hogy javítsák ki a hibáikat; de eredmény nélkül. Most aratjuk, amit elvetettek.
A következő levelemben le fogom írni, milyen erőfeszítéseket tettem, hogy kapjak egy meghallgatást, nem titkosat, hanem nyilvánosat, és amennyiben ez nem jó nekik, akkor egy személyes meghallgatást, de amit felveszünk, és én is kapok egy másolatot a felvételről. De nem sikerült. Később leírom az okokat, ami miatt nem sikerült rögzített meghallgatást szereznem.
Azt kérdezték: miben reménykedem, mit akarok elérni? Korábban több száz levelet kaptam, amelyek támogatásról biztosítottak, ha bizonyos dolgokat meg akarok tenni. Néhány levélre válaszoltam, de fizikailag lehetetlen volt mindenkivel a kapcsolattartás, aki nekem írt. Sok útmutatást és tanácsot kaptam, de nem akartam másokat bevonni. Mindenféle jelzőt is kaptam; úgy tűnik, hogy egyes jó emberek nem értik, hogy jelzőket osztogatni annyi, mint bírálni. Ugyanakkor egyesek nem értik, hogy önmagában a tanítás elég fontos ahhoz, hogy tiltakozást váltson ki. A válság idején gyávaság lenne részemről, ha az Úr segítségével nem állnék ellent a hatalmasoknak.
Három küldött jött hozzám, akik sürgettek, hogy tegyek meg valamit, “praktikusat”. Azt mondták: „Mi ön mellé állunk, de nem praktikusan közelítette meg ezt a kérdést. Ha csatlakozunk önhöz, akkor elveszíthetjük a pozícióinkat, és valószínűleg így fog történni (lelkészek voltak). Ha van valami, amit felajánlhatna, ha egy új mozgalmat szeretne indítani, amelyhez csatlakozhatnánk, akkor önnel fogunk tartani. De mindent elhagyni, perspektíva nélkül, nem reális. Semmit sem érhet el, ha nincs mit felajánlania.”
Azt válaszoltam ezeknek az embereknek, hogy hetednapi adventista vagyok, nem akarok egy másik mozgalmat indítani, és nem számítok azok támogatására, akik ilyen dolgokat akarnak. Az ilyen embereket nem olyan anyagból faragták, mely képes megmaradni az előttünk álló válságokban.
Hetednapi adventista vagyok, és örülök az igazságban. A végén az igazság és az jogosság győzni fog. Remélem, hogy a jelenlegi helyzet igazsága ismert lesz, és lesznek bátor férfiak és nők, akik tiltakozni fognak, és lesz elég befolyásuk, hogy változásokat érjenek el a szervezetünkben, amely biztosítja ezt a szent munkát a szent embereknek, akik hűségesek ahhoz az igazsághoz, amely egykor a szenteknek adatott a kezdetektől fogva.
Zárásul szívből köszöntelek mindnyájatokat. A következő levelem a meghallgatásról fog szólni, érdekes lesz. Addig is, az Úr legyen veletek!
Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann