A második levél – hamisítási kísérletek
1957 nyarának elején kezemben tartottam – gondolom gondviselésszerűen – a White Intézet Kuratóriumának (White Board of Trustees) májusi jegyzőkönyvének másolatát. Azok számára, akik nem ismerik ezt a bizottságot, elmondom, hogy ez egy kis bizottság, amelynek feladata Ellen White összes levelének, kéziratának és könyvének őrzése. Az egyházi tisztviselőkkel egyeztetve a bizottság határozza meg, hogy ki férhet hozzá az anyagokhoz, milyen mértékben és milyen céllal; mi kerülhet publikálásra és mi nem; és melyik anyagot teszik egyáltalán nem elérhetővé.
A bizottság munkájának legnagyobb részét az teszi ki, hogy megvizsgálja és közzéteszi azokat az írásokat, és közzétételre ajánlja azokat az anyagokat, amelyekről úgy gondolják, hogy állandó értékűek. Ez a munka nagy jelentőséggel bír az egyház számára, mivel csak a bizottság által jóváhagyott anyag kerül nyomtatásra. Ellen White életében a szelektálás, és a szerkesztési munka nagy részét saját maga végezte el, és minden esetben felügyelte az egész folyamatot. Tudjuk, hogy minden, amit publikáltak, az ő felügyeletével és jóváhagyásával történt. Ezt a munkát vette át ez a bizottság.
Két férfi és a bizottság
A White Intézet jegyzőkönyvei szerint 1957. május első napján két férfi, akik annak a bizottságnak a tagjai voltak, akiket a „Questions on Doctrine” című könyv megírására neveztek ki, meghívást kaptak, hogy találkozzanak az Intézet tagjaival, hogy megvitassanak egy kérdést, amelyről néhány megjegyzést tettek az év januári ülésén. A kérdés Ellen White azon kijelentéseivel volt kapcsolatban, melyek a mennyei szentélyben most zajló engesztelési munkáról szóltak. Ellen White kijelentései nem voltak összhangban a vezetők következtetéseivel, amikre az evangélikusokkal folytatott megbeszélések során jutottak. Annak érdekében, hogy teljes mértékben megértsük a történtek fontosságát, említeni kell néhány történelmi tényt.
Az adventista vezetők egy ideig kapcsolatban álltak két evangélikus lelkésszel, Dr. Barnhouse-al és Martin úrral, – aki vezetőszerkesztője az Eternity vallási magazinnak, amely Philadelphia-ban jelenik meg – valamint az ő helyettesével; és megvitatták velük a különböző kérdéseket a tanításunkról.
Ezekben a beszélgetésekben, akárcsak a közöttük zajló levélváltásban, az evangélikusok komoly kifogásokat emeltek hitünk egyes aspektusával szemben. A legfontosabb kérdés az volt, hogy az adventisták keresztényeknek tekinthetők-e, miközben olyan tanításokat vallanak, mint: a szentély tana, a 2300 napról szóló tan, az 1844-ről szóló tanítás, a vizsgálati ítéletet, és Krisztus engesztelési munkája a mennyei szentélyben 1844 után. A mi embereink kifejezték azon kívánságukat, hogy az Adventista Egyház legyen elismerve a protestáns egyházak között, mint keresztény egyház, és nem, mint szekta.
A két csoport több száz órát tanulmányozott együtt, és több száz oldalt írtak. Az evangélikusok meglátogatták központunkat a Takoma Park-ban, a mi embereink pedig ellátogattak Philadelphiába, ahol vendégek voltak Dr. Barnhouse házában. Időről időre hívtak másokat is a konzultációkra olyan kérdésekben, mint például a Voice of Prophecy rádiós műsor és a folyóirataink. Mindezt azzal a céllal, hogy kiderítsék, milyen akadályai vannak, hogy egyházunkat keresztény felekezetként ismerjék el.
Hosszas beszélgetések és egyeztetések után a két fél között született egy konstruktív megállapodás, és bár az evangélikusok még mindig kifogásoltak néhány tantételt, mégis hajlandóak voltak elismerni minket keresztényeknek. Az Adventista Egyháznak néhány változtatást kell véghezvinnie a “fenevad jelével” és “Krisztus emberi természetével” kapcsolatosan. /Eternity 1956. szeptember/
„Felhívták a Generál Konferencia vezetőinek figyelmét, hogy orvosolják a helyzetet, és korrigálják az ilyen kiadványokat.” A helyesbítéseket elvégezték, és az evangélikusok azt írták: “a hetednapi adventisták ezen akciója jelzésértékű más hasonló lépésekre, amelyeket később meg fognak tenni”. /Eternity 1956. szeptember/
Nem kaptunk tájékoztatást arról, hogy milyen más könyveket „orvosoltak, és javítottak”. Az evangélikusok egy jelentést tettek közzé az Eternity újságban az adventistákkal folytatott megbeszélésekről, amiből feljebb idéztem is. Dr. Barnhouse kijelentette, hogy publikálás előtt megmutatták az adventistáknak a kéziratot, hogy elkerüljék a hibákat, vagy a félreértéseket.
Az adventisták nem tettek közzé semmiféle jelentést. Még a tavalyi 1958-as Generál Konferencián sem hozták szóba. Csak kevesen tudják, hogy megbeszéléseket folytattak az evangélikusokkal. Suttogják, hogy a vezetőink megbeszéléseket folytattak az evangélikusokkal, de egyesek úgy gondolják, hogy ezek csak pletykák. Azok kevesebben vannak, akik tudják, hogy tartózkodniuk kell a véleménynyilvánítástól. Úgy tűnik, hogy létezik egy összeesküvés a titok megőrzése érdekében.
A mai napig nem tudjuk, és nem kellene tudnunk, kik tárgyaltak az evangélikusokkal. Nem tudjuk, és nem kellene tudnunk, kik írták a „Questions on Doctrine” című könyvet. A komoly vizsgálatok nem vezettek eredményre. Nem mondták, és nem is tudjuk, hogy milyen és melyik könyvekben hajtottak végre változtatásokat a fenevad jeléről és Krisztus emberi természetéről. Nem tudjuk, ki engedélyezte az 1958-as évi szombatiskolai tanulmány második negyedévéből a Jelenések 13. fejezetének kihagyását, amely a fenevad bélyegéről szól.
Dr. Barnhouse beszámol arról, hogy „annak érdekében, hogy elkerüljék az evangélikusok vádjait”, az adventisták „intézkedéseket dolgoztak ki” a Voice of Prophecy és a Signs of the Times-ra vonatkozóan.
Mit “dolgoztak ki”, azt nem tudjuk, és nem is mondják el nekünk. Nem kellene részletes jelentést tenniük? Megdöbbent bennünket az is, hogy egy másik felekezet lelkészei hogyan szólhatnak bele abba, hogy a dolgainkat miként vezetjük. Lemondtak a vezetőink? Hogyan lehetséges, hogy tárgyalnak az evangélikusokkal, és sötétben tartják népünket?
Mi történt az egyeztetéseken?
Ahhoz, hogy megtudjuk, szinte teljes egészében az Eternity újságban publikált cikkekre kell támaszkodnunk. A szentély volt az a téma, amivel a legtöbb időt töltöttek a tárgyalásokon. Dr. Barnhouse őszinte volt e tanítás értékelésével. Ő főképpen a vizsgálati ítélet ellen tiltakozott, amit úgy jellemzett, mint „a vallástörténelem legkolosszálisabb pszichológiai jelensége a hírnév megmentéséért”. Később „jelentéktelennek és szinte naiv tannak” nevezte a vizsgálati ítéletet, és azt mondta, hogy „minden erőfeszítés elavult e tanítás megvédésére, ostoba és haszontalan”. /Eternity, 1956. szeptember/
Szóba hozta Hiram Edson magyarázatát az 1844-es nagy csalódásról. Dr. Barnhouse azt mondta, hogy azt a feltételezést, miszerint Krisztusnak „egy szolgálatot kell elvégeznie a Szentek Szentjében a második eljövetele előtt (…) egy emberi elképzelés a hírnév megmentéséért, egy olyan gondolat, amely néhány informálatlan adventistát (…) elképesztő szélsőségekbe vitt. Martin úr és én hallottuk az adventista vezetők határozott kijelentését, hogy elutasítják mindezeket a szélsőséges gondolatokat. Nagyon világos kifejezésekkel mondták el. Ezenkívül azt mondták, hogy ők nem úgy hisznek, mint néhány elődjük hitt, hogy Jézus engesztelése nem fejeződött be a Kálvárián, és hogy Ő Főpapi szolgálatot végez 1844 óta. Ezt a gondolatot is kategorikusan elutasították.” /Eternity, 1956. szeptember/
Tartsátok észben ezeket a kijelentéseket: „egy szolgálatot kell elvégeznie a Szentek Szentjében a második eljövetele előtt (…) egy emberi elképzelés a hírnév megmentéséért” és „Martin úr és én hallottuk az adventista vezetők határozott kijelentését, hogy elutasítják ezeket a szélsőséges gondolatokat. Nagyon világos kifejezésekkel mondták el.”
Azt hiszem, helyénvaló lenne, ha egyházunk vezetői világosan megerősítenék, hogy Dr. Barnhouse és Martin úr igazat szólnak-e, amikor azt állítják, hogy ők hallották, hogy vezetőink azt mondják, hogy elvetik azt a gondolatot, miszerint: Krisztus mielőtt a földre jönne, szolgálatot végez a Szentek Szentjében. Ez a probléma nagyon világos választ igényel.
Hamisítási kísérlet
Mielőtt folytatnám az egyeztetéseken történtek elmondását, térjünk vissza a két férfihoz, akik 1957. május első napján találkoztak a White Intézet Adminisztrációs Bizottságával, hogy megkérdezzék véleményüket, és javaslatot tegyenek. Ezek a férfiak jól ismerték Dr. Barnhouse és Martin úr kijelentését, miszerint: Krisztus Szentek Szentjében végzett szolgálatának gondolata teljes elutasításra került.
Ezeket a nyilatkozatokat akkor már több hónapja közzétették, és senki sem tiltakozott ellenük. A két férfinak azonban nem volt szüksége a közzétett nyilatkozatra, mert mindketten részt vettek az evangélikusokkal folytatott megbeszéléseken. Különösen egyikük figyelemre méltó módon járult hozzá ezekhez a konferenciákhoz, meglátogatta Dr. Barnhouse-t a lakásán, és az ő kérésére beszélt az általa pásztorolt gyülekezetekben. Ő egyike volt a négy férfinak, akik a nehezét vitték, és őt választották, hogy kísérje Martin urat nyugati parti körútjára, hogy beszéljen a gyülekezeteinkben. Dr. Barnhouse nagyra értékelte. Valójában az érzés kölcsönös volt.
Abban az időszakban, amikor a két férfi első alkalommal látogatta meg az archívumot, a Ministry újságban egy cikksorozat jelent meg, amely úgymond bemutatta “az adventista nézőpontot az engesztelésről, melyet a prófétaság lelke megerősített, megvilágosított és letisztázott”.
A Ministry 1957. februári kiadásában azt a kijelentést tették közzé, hogy “a keresztáldozat a teljes és végső engesztelést jelenti az ember bűnére”. Ez a kijelentés összhangban van a vezetőink hitével, ahogyan idézi Dr. Barnhouse. Ugyanakkor összhangban áll azzal a kijelentéssel is, amelyet egyik magas beosztású egyházi vezető egy nekem címzett levélben aláírt: “Andreasen testvér nem tagadhatja azt az értékes tanítást, miszerint Jézus teljes és végleges engesztelést végzett a kereszten (…) Mi mindig támogatni fogjuk és továbbra is hirdetjük, csakúgy, mint a hitünk kedves pionírjai is tették.”
Érdekes lenne, ha a levélíró be is tudná bizonyítani kijelentését. Az igazság az, hogy az elődeink nem hitték, és soha nem hirdették ezt. Ők nem hitték, hogy a keresztnél az engesztelés teljes és elégséges volt. Úgy hitték, hogy a megváltás ára meg lett fizetve, és ez több mint elégséges; de a végső engeszteléshez szükséges Krisztus belépése a Szentek Szentjébe 1844-ben történt. Ezt prédikálták, és mindig hitték is az adventisták, és ez volt az elődeink legkorábbi és legszilárdabb tanítása, amit a pionírok hittek és hirdettek. Ők nem hirdethették, hogy a keresztnél az engesztelés teljes, tökéletes és végleges volt, és ugyanakkor abban is higgyenek, hogy egy másik, szintén végleges engesztelés történt 1844-ben. Abszurd lenne, és értelmetlen.
Bűneink büntetésének megfizetése minden bizonnyal elengedhetetlen része volt a megváltási tervnek, de nem volt minden. Összehasonlíthatnánk azzal, hogy a mennyei bankban elhelyeztek egy nagy összeget, amely elegendő mennyiséget nyújt minden helyzetre, és mindenki hozzáférhet, akinek szüksége van rá.
Ez az ár a “drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén” (1 Péter 1:19). Kereszthalála által Jézus “mindent megfizetett”, de csak úgy válik hatékonnyá számunkra ez az értékes kincs, amilyen mértékben Krisztus nekünk tulajdonítja. Hallgassátok meg a következőket!
„Jézus engedelmessége által a tökéletes engedelmesség kimeríthetetlen tőkéje halmozódott fel. Hogy lehet az, hogy egy ilyen hatalmas kincs nem megfelelő? A mennyben, Krisztus érdemei, az önmegtagadása és áldozata el vannak tárolva, mint a tömjén, hogy fel lehessen ajánlani népe könyörgéseivel együtt.” /General Conference Bulletin – Generál Konferencia közlemény – 3. kötet, 101, 102 old, 1899. negyedik negyedév/
Ne feledjétek a következő kifejezéseket: “kimeríthetetlen tőke”, “hatalmas kincs”, “Krisztus érdemei”. A keresztnél ez a tőke került letétbe, de ott nem lett felhasználva. El van tárolva és felajánlva Isten népének imáival együtt, és főleg 1844 után ez a tőke bőségesen használva van, amilyen mértékben Isten népe megszentelődik; de nem lehet kimeríteni; elegendő és elérhető. Hallgassátok ezt!
“Ő, aki saját engesztelése révén készítette az erkölcsi hatalomnak végtelen tőkéjét népe számára, nem fog habozni, hogy ezt a hatalmat saját javukra használja fel. Ő tulajdonítani fogja saját igazságát (…) Engedelmessége által felhalmozódott a tökéletes engedelmesség kifogyhatatlan tőkéje (…) Amikor a becsületes és szerény imádkozók Isten trónja elé járulnak, Krisztus megosztja velük saját élete tökéletes engedelmességének érdemeit. Imáink illatosítva vannak ezzel a tömjénnel. Krisztus Kezesünk lett, hogy közbenjárjon értünk, és az Atya mindig hallja Fiát.” /General Conference Bulletin – Generál Konferencia közlemény – 3. kötet, 101, 102 old, 1899. negyedik negyedév/
Miközben imádkozunk, most 1959-ben, Krisztus közbenjár értünk, és „elegyíti” imáinkhoz „saját élete tökéletes engedelmességének érdemeit. Ez a tömjén illatosítja imáinkat (…), és az Atya mindig hallja Fiát.”
Hasonlítsátok össze ezt a „ Questions on Doctrine” kijelentésével, a 381. oldalról: „(Jézus) Isten elé járul értünk (…) De nem abban a reményben, hogy szerezzen nekünk valamit a jelenre, vagy a jövőre. Nem! Ő már megszerezte nekünk a kereszten.”
Tartsátok észben a képet: Krisztus megjelenik Isten előtt értünk. Közbenjár, de semmit sem kap. 1800 éve közbenjár, és nem kap semmit. Vajon Jézus nem tudja, hogy már van Neki? Senki sem tájékoztatta Őt arról, hogy értelmetlen a közbenjárása? Ő maga “nem reméli”, hogy valamit megszerez most, vagy a jövőben. Mégis imádkozik, és továbbra is közbenjár. Milyen látvány az angyalok számára! Ezt adventista tanításként mutatják be! Ez egy olyan könyv, amelyet az adventista vezetők jóváhagytak, és az egész világon elterjedt, hogy megmutassák, mit hiszünk. Isten bocsásson meg nekünk! Hogyan állhatunk a világ elé, és mondanánk valakinek, hogy mi hiszünk a Megváltóban, aki képes megmenteni, amikor úgy mutatjuk be Őt, mint aki értelmetlenül jár közben az Atya előtt?
De hála Istennek, ez nem egy adventista tanítás! Mint idéztem White testvérnőtől az előbb: „Krisztus Kezesünk lett, hogy közbenjárjon értünk, és az Atya mindig hallja Fiát.” Ez a kereszténység, nem pedig a másik vélemény.
Ilyen körülmények között hallgathatunk? Ellen White azt mondja: “Az elmúlt negyven évben az eretnekség minden fajtája rontott ránk (…), különösképpen ami Krisztus mennyei szentély szolgálatát illeti (…) Csodálkoztok talán, hogy üzenetem van akkor, amikor olyan munkának a kezdetét látom, mely hitünk néhány alappillérét akarja kidönteni a helyéről? Engedelmeskednem kell Isten parancsának: <<Állj ellene neki!>>” /B sorozat/2, 58. o/
Egy másik: „A lelkek ellensége annak a feltételezésnek az elfogadtatását sugallta, hogy a hetedik napot ünneplő adventisták között egy nagy reform fog végbemenni, amely a hitünk oszlopait képező tanításoknak a feladásából áll, valamint egy újjászerveződött rendszer bevezetéséből. Mit eredményezne ez a reformáció? Az igazság alapelveinek elvetését, melyeket Isten bölcsességében adott maradék népének. Vallásunk megváltozna. Hamisnak tartanák meghatározó alapelveinket, melyek az elmúlt ötven évben a művet megtartották. Új szervezet alakulna. Egy új rendről szóló könyveket írnának. Egy szellemi bölcselkedés rendszerét tanítanák köreinkben.(…) Semmi sem állhatna az új mozgalom útjába.” /B sorozat/2, 54., 55. oldal/
“Csendben maradunk, hogy ne bántsuk érzéseiket? (…)Csendben maradunk, nehogy rontsuk befolyásukat, miközben a lelkek be vannak csapva? (…) Az én üzenetem: NE hallgassátok az igazság hamisítását tiltakozás nélkül!” /B sorozat/2, 9. 15. o/
A májusi első találkozó
Kétlem, hogy az adventista vezetők teljesen tisztában voltak azzal, hogy Ellen White írásaiban sokszor utalt az engesztelési munkára, amely a mennyei szentélyben zajlik 1844 óta. Ha azonban mégis tisztában voltak, hogyan merészeltek ilyen állásfoglalást tenni a szentélyszolgálattal kapcsolatban?
Ennek a gondolatnak az alapja a két férfi „látszólagos meglepődésében” rejlik, akik meglátogatták az archívumot, és azt állították, hogy kutatásaik során “hirtelen tudomást szereztek kijelentéseiről, melyek azt sugallják, hogy Krisztus engesztelése most zajlik a mennyei szentélyben”. (1. jegyzőkönyv, 1957. május 1, 1483. o)
Hogyhogy hirtelen szereztek tudomást? Úgy tűnik, a felfedezés meglepte őket. Többes számot használva „Ellen White kijelentéseiről”, ők egynél több kijelentésre utaltak. Nem tudom, hányat találtak. Én tizenhetet találtam, és minden bizonnyal van több is. Miért használják a „melyek azt sugallják ” kifejezést? Ellen White többet tesz, mint sugall. Határozott kijelentéseket tesz. Íme közülük néhány:
„A 2300 év végén, 1844-ben, Krisztus belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy befejezze az engesztelési munkát, amely előkészíti eljövetelét.” (A nagy küzdelem, 422. o)
“Krisztus közvetítői munkájának csak egy részét fejezte be, hogy megkezdje ennek a munkának egy másik részét, és még mindig közbenjár vérével az Atya előtt a bűnösökért.” (A nagy küzdelem, 429. oldal)
„A mennyei szentek szentjének megnyitásakor 1844-ben Krisztus bement oda, hogy befejezze az engesztelési munkát. Ők látták, hogy Jézus most az Isten szövetségének ládája előtt szolgál, és vérével közbenjár a bűnösökért.” (A nagy küzdelem, 433. o.)
“Krisztus úgy van bemutatva, hogy állandóan az oltár előtt áll, minden pillanatban az áldozatát kínálja fel a világ bűneiért (…) A folyamatos bűn miatt van szükség közbenjáróra (…) Jézus bemutatja áldozatát a bűnös minden bűnéért és minden vétkéért.” (50. Kézirat, 1900.)
Ezek az állítások világosak. A 2300 nap végén, 1844-ben, Krisztus belépett a szentek szentjébe, “hogy befejezze az engesztelési munkát”. “Ő csak egy részét végezte el a Közbenjárói munkájának.” Most “elkezdi munkájának egy másik részét”. Közbenjár “vérével az Atya előtt”. Ő “Folyamatosan az oltár előtt szolgál.” Erre szükség van a “véget nem érő bűn miatt. Jézus bemutatja áldozatát a bűnös minden bűnéért és minden vétkéért.” Ez azt jelenti, hogy az engesztelés folyamatos, aktuális. Ő „minden pillanatban” kínálja. “Jézus bemutatja áldozatát a bűnös minden bűnéért.” “…mert mindenkor él, hogy közbenjárjon értük.” /Zsidók 7:25/
Feltételezhetjük, hogy amikor a két ember azt állította, hogy “hirtelen tudomást szereztek Ellen White kijelentéseiről, amelyek azt sugallták, hogy Krisztus engesztelése most zajlik a mennyei szentélyben”, elolvasták a fenti idézeteket és esetleg más idézeteket is.
Ennek tudatában mit javasoltak, mit tegyenek? Meg akarták változtatni a régi téves véleményeiket, és harmonizálni azokat a prófétaság lelkének egyértelmű kijelentéseivel? Nem, éppen ellenkezőleg, “azt javasolták a bizottság tagjainak, hogy Ellen White bizonyos könyveibe tegyenek néhány lábjegyzetet vagy függeléket, amelyek részletesen megmagyarázzák Krisztus engesztelésének különböző szakaszait.” (Jegyzőkönyv, 1483. o)
Mérlegeljétek ezt az elképesztő állítást! Elismerték, hogy Ellen White kijelenti: “Krisztus engesztelési munkája most zajlik a mennyei szentélyben”, majd javasolták, hogy néhány könyvébe jegyzeteket tegyenek be, amelyek bemutatják, hogyan értjük mi az engesztelést! Ők mindenben egyetértettek a „Questions on Doctrine” hivatalos álláspontjával, hogy amikor Ellen White írásaiban olvassuk, hogy „Krisztus most engesztelést végez” azt kell érteni, hogy Krisztus most érvényesíti az engesztelést.” stb, stb… / Questions on Doctrine 354., 355. o/
Ha Ellen White most élne, és elolvasná ezt, akkor biztosan nagyon világos szavakkal foglalkozna ezekkel a merész írókkal. Ő nem adna senkinek felhatalmazást arra, hogy megváltoztassa írásait, vagy értelmezze azokat, úgy, hogy tönkretegyék azok világos értelmét. A „Questions on Doctrine” állítása, miszerint Ellen White mást akart mondani, mint amit mondott, effektíve megsemmisíti mindannak a tekintélyét, amit írt. Ha konzultálnunk kellene egy washingtoni ihletett magyarázóval, hogy megtudjuk, Ellen White mit akart mondani, jobban tennénk, ha teljes egészében megszüntetnénk a bizonyságokat. Isten óvjon az ilyentől!
A század elején, amikor az egyház sorsa bizonytalan volt, Ellen White azt írta: „Sátán azt tervezte, hogy aláássa Isten munkájának és ügyének történelmébe vetett hitünket. Nagyon aggódom, ezt írva: Sátán fontos pozícióban lévő embereken keresztül dolgozik, hogy tönkretegye hitünk alapjait. Testvérek, megengedjük, hogy ez megtörténjen?” /Review and Herald , 1903. november 19/
„Megengedjük, hogy ez megtörténjen?” A kérdésre válaszolva Ellen White azt írta, „Az én üzenetem: Nem fogok asszisztálni tiltakozás nélkül ehhez az igazság megrontásához (…) Azt az utasítást kaptam, hogy figyelmeztessem népünket, mert sokan abban a veszélyben vannak, hogy elfogadják azokat az elméleteket és hiedelmeket, melyek aláássák hitünk oszlopait.” /Levelek orvosoknak és lelkészeknek, B sorozat/2, 15. o/
“Az elmúlt ötven évben az eretnekség minden fajtája rontott ránk, hogy elsötétítse megértésünket az Isten Igéjének tanításaival kapcsolatosan, különösképpen, ami Krisztus mennyei szentély szolgálatát illeti (…). De az alapvető tanításokat, amelyek azzá tettek minket, amik vagyunk, meg kell őrizni, ahogyan Isten fenntartja egész Igéjében és a prófétaság lelkének bizonyságaiban. Ő hív minket, hogy állhatatosak maradjunk megőrizve hitünket az alapelvekben, amelyeknek tekintélye vitathatatlan.” /Levelek orvosoknak és lelkészeknek , B sorozat/2. 59. o/
„Csodálkoztok talán, hogy üzenetem van akkor, amikor olyan munkának a kezdetét látom, mely hitünk néhány alappillérét akarja kidönteni a helyéről? Engedelmeskednem kell Isten parancsának: <<Állj ellene neki!>>” /Levelek orvosoknak és lelkészeknek, B sorozat/2, 58. o/
Előbb, nyilvánvalóan
Miután a két férfi azt javasolta, hogy illesszenek be lábjegyzeteket és magyarázatokat néhány Ellen White könyvbe, azt sugallja az olvasónak, hogy Ellen White nem ellenkezett az új értelmezésüknek, a két férfi tett még egy javaslatot. “Van egy probléma – mondták ők-, amely naggyá fog nőni a közeljövőben, és amelyet meg akarunk akadályozni azáltal, hogy jegyzeteket készítünk, és beillesztjük Ellen White könyveinek jövőbeli kiadásaiba.” /Jegyzőkönyv, 1483. o/
Hagyom, hogy az olvasó gondolkodjon, miért siettek ezek az emberek jegyzeteket és magyarázatokat beilleszteni Ellen White könyveibe. Talán azért, hogy egy már „megtörtént dologról” van szó, amelyet már nehéz vagy lehetetlen megváltoztatni? Fontos probléma, mert okkal feltételezhetnénk, hogy ezt más könyvekkel is megtették, és hogy egy határozott mozgalommal állunk szembe, amelyben a tantételeket más szempontokból is megváltoztatják. Ezt meg kell vizsgálni, mielőtt késő lenne!
A május 2-i jegyzőkönyv szerint: “Az igazgatótanács május 1-jei ülése anélkül zárult le, hogy tettünk volna valamit azzal kapcsolatban, hogy lábjegyzeteket vagy magyarázatokat illesszünk be Ellen White írásaiba, amelyek Krisztusnak a jelenben is folyó mennyei engesztelési munkájáról tettek bizonyságot. Mivel a bizottság elnöke négy hónapra Washingtonba ment, és ez a probléma nagy körültekintést és tanácskozást követelt, azt szavaztuk meg, hogy későbbre halasztjuk el a tanácskozást erről a problémáról, melyet a két férfi okozott Ellen White írásaival kapcsolatba Krisztus engesztelésének folytonosságáról.” /Jegyzőkönyv, 1488. o/
Feltételezhetjük, hogy négy hónappal később, amikor Olson testvér visszatért, a fenti javaslatok ellen szavaztak. Ez nyolc hónappal az első januári találkozásuk után történt, miután a két férfi a javaslatát előterjesztette.
Levelezés Washingtonnal
Amikor tudomást szereztem erről, imádkozni kezdtem. Mi volt az én felelősségem ebben a kérdésben, ha volt egyáltalán? Nem beszéltem senkivel erről. Úgy döntöttem, hogy először is felelősségem van az egyházi tisztviselőkkel szemben, ezért írtam a washingtoni vezetésnek. Arról tájékoztattak, hogy nincs jogom tudni ezekről az információkról. Titkos anyag, és nekem nincs jogom elolvasni a dokumentumokat.
Miután négy levelet küldtem, azt mondták nekem, hogy nem akarják ezt a kérdést tovább vitatni. Az ügyet lezárták. Amikor megkérdeztem, „ez azt jelenti, hogy bezárták az ajtót?”, azt válaszolták: „A problémát, amire Ön hivatkozik, lezártnak tekintjük.” Mint a hazug és megalázó cikkben, amit a Ministry című újságban írtak: “Beszélgettünk az illetékes testvérekkel, és befejezettnek tekintünk mindent a problémával kapcsolatban.” Tehát az ajtót bezárták.
Íme, a hivatalos levelezésből néhány részlet: „A jegyzőkönyvek bizalmasak, és nem nyilvános használatra szolgálnak.” Ha valami rossz történt, tilos azt megvitatni csak azért, mert néhányan titokban akarják tartani?
„Ezt egy pletyka alapján tette, valamint a bizalmas jegyzőkönyvek alapján, amit nem volt joga elolvasni.” Pletyka? Senki nem beszélt nekem róla, senki nem tájékoztatott erről. Elolvastam a jelentést, és ennek megfelelően cselekedtem. A jegyzőkönyv nem pletyka vagy szóbeszéd. Ez egy hivatalos dokumentum, amit aláírtak.
„(…) nem volt joga elolvasni.” Ha olyan bizonyítékom van, amiről tudom, hogy rombolja a hitünket, be kell csuknom a szemem, amikor látom, hogy erőfeszítéseket tesznek, és előre megfontoltan megtévesztik az embereket lábjegyzetek, magyarázatok és megjegyzések beiktatásával Ellen White könyveiben? Ezt a hozzáállást hivatalosan jóváhagyják?
“Szeretném megismételni azt, amit korábban írtam, hogy az embereknek megvan minden joguk bizottságokba menni, ideértve a White Intézetet is, és javaslatokat tenni anélkül, hogy büntetéstől féljenek vagy, hogy eretneknek tartsák őket.”
Ismét hangsúlyozták: “Megerősítem korábbi kijelentésemet, miszerint én úgy gondolom, hogy ezek a testvérek helyesen cselekedtek, amikor felelős személyekhez mentek, hogy javaslataikat megvitassák.” Ez egyértelműen azt mutatja, hogy a két testvér akcióját hivatalosan jóváhagyták, hogy ezzel nem tettek semmi olyat, amiért esetleg felelősségre vonhatták volna őket, hanem azt tették, amire volt joguk, hogy megtegyék. Nem hiszem, hogy a testvéreink örömmel fogadják ezt az új szemléletet.
„Azt sugallni, hogy hű és igaz hetednapi adventisták elkezdték volna rombolni hitünk oszlopait, egyáltalán nem igaz (…)a bizonyságtételek meghamisítása, amikor ez meg sem történt, és soha meg sem próbálták.”
Az olvasóra bízom, hogy döntse el: Milyen célból mentek azok a férfiak a bizottsághoz: nem szándékoztak kiegészítéseket, megjegyzéseket, jegyzeteket, függelékeket, magyarázatokat becsempészni “Ellen White néhány könyvébe”? Noha a bizottság végül úgy döntött, hogy elutasítja javaslatukat, ez nem teszi semmissé a vétküket. Ezt úgy beállítani, hogy „a bizonyságtételek meghamisítása (…) meg sem történt, és soha meg sem próbálták”, erről elég ékesen és egyértelműen beszélnek a jegyzőkönyvek.
Egy komoly helyzet
A White Intézettel történt eset egy komoly helyzetre hívja fel a figyelmünket. A probléma nemcsak abból áll, hogy két férfi kiegészítéseket szándékozott becsempészni Ellen White néhány könyvébe. Sokkal súlyosabb az a tény, hogy ezt a fellépést a vezetőségünk hagyta jóvá, aki később kijelentette, hogy ezeknek az embereknek minden joguk megvolt arra, hogy megtegyék, amit megtettek. Ez az állítás mások számára is utat nyit, hogy kövessék őket, és ha a dolgot titokban tartják, akkor könnyen visszaélésekhez vezethet. Kétségtelen, hogy ha a kérdést azonnal az egyház szavazására bocsátanák, akkor senkinek sem engednék meg, hogy módosítson, vagy módosítani próbálja Ellen White írásait.
Azok a férfiak, akik meglátogatták az archívumot május elsején a jegyzőkönyv szerint, felfedezték, hogy Ellen White határozottan kijelenti: „Krisztus engesztelő munkája most folyik a mennyei szentélyben”. Viszont az 1957 februári Ministry újság pontosan az ellenkezőjét állítja. Kijelenti: “A keresztáldozat az emberek bűneiért végzett teljes, tökéletes és végső engesztelést jelenti.”
A „Questions on Doctrine” megpróbálja összeegyeztetni ezt a két ellentétes nézetet azzal, hogy: „Van olyan adventista, aki kijelenti, vagy olvasunk az adventista irodalomban, akár Ellen White írásaiban is, hogy Krisztus most engesztelést végez a mennyei szentélyben, de meg kell értenünk, hogy ez csak arra a tényre utal, hogy Krisztus most érvényesíti érdemeit.” (Questions on Doctrine, 354., 355. o)
Nyilvánvaló, hogy ha az engesztelés véget ért a keresztnél, akkor nem kerülhet sor egy újabb engesztelésre, amely szintén végleges. Tehát, amikor száz évvel ezelőtt prédikáltuk, hogy az engesztelés napja 1844-ben elkezdődött, tévedtünk, mert az engesztelés 1800 évvel ezelőtt véget ért. Ez azt jelentené, hogy több száz publikált könyv, több mint egymillió példányban eladott „ Bible Readings”, több millió szétosztott brosúra, amelyben azt írtuk: „a mennyben ítélet napja van”, azok mind-mind hamis tanok voltak. Azok a bibliai tanítások, amelyeket gyermekeknek és fiataloknak adtunk, és amelyeket bibliai igazságoknak mutattunk be, azok mind mesék.
Uriah Smith, Loughborough, Andrews, Andross, Watson, Daniells, Branson, Johnson, Lacey, Spicer, Haskell, Gilbert és még sokan mások, mindnyájan hamis tanítások terjesztésében vétkesek; és az egész felekezetnek – amelynek a kereszténységhez való hozzájárulása a szentély tana és Krisztus munkája volt – most be kell vallania, hogy hamisan tanított, és nincs utolsó napokra szóló üzenete a világ számára.
Más szavakkal, tévedtünk és másokat is tévedésbe vezettünk. Az a tény, hogy talán őszintén tettük, nem változtat azon a tényen, hogy hamis üzenetet terjesztettünk. Tegyétek félre a szentély tanát, a vizsgálati ítéletet, a 2300 nap üzenetét, Krisztus szolgálatát a szentek szentjében, és elveszítjük a jogot, hogy felekezetként létezzünk, mint Isten szóvivői az elveszett világért. Ha a Prófétaság Lelke oly sok éven keresztül tévesen vezetett bennünket, akkor tegyük félre.
De nem! Álljatok meg! Isten nem vezetett rosszul. Nem hirdettünk hamis üzeneteket. Olyan üzenetünk van, amely kiállja a próbát, és legyőzi a hamis elméleteket, amelyek megpróbálnak közénk jutni. Ebben az esetben nem a nép ment rossz irányba, kivéve azokat, akik követik a vezetőket. Ideje van egy határozott változásnak.
Több mint négy éve már, hogy a hitehagyás nyilvánvaló kezd lenni. Ez idő alatt szándékos kísérletet tettek, hogy gyengítsék a Prófétaság Lelkébe vetett hitünket, mert világos mindenki számára, hogy amíg a nép tiszteletben tartja a prófétáját, nem lehet félrevezetni. De nincs idő beszélgetni. Ideje cselekedni. Ideje világítani a sötétségben. Nem lehetnek többé titkos megállapodások, sem más felekezetekkel kötött megállapodások, akik gyűlölik a törvényt és a szombatot, és gúnyolják szent hitünket. Ne kössünk többé barátságot az igazság ellenségeivel, ne ígérjük többé, hogy nem fogunk prozelitizmust végezni! Nem kell eltűrni azokat a vezetőket, akik elfogadják a ránk bízott írások módosítását, és szélsőségeseknek bélyegzik azokat, akik nem értenek velük egyet. Nem kell többé csendben lennünk! Sátraidhoz, Izrael!
Bátorság, testvérek! Isten él! Feladat vár ránk. Dolgozzunk együtt mindnyájan! Ne felejtsük el, hogy erősségünk az imádságban és Istenhez való közeledésben áll! Szenteljük oda magunkat újra Neki!
Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann