Istentisztelet, a Teremtő és a szombat
Az egyház és a világ akkor kapta az első angyali üzenetet, amikor Isten ítélete azon a ponton volt, hogy elkezdődik. Az elmúlt évszázadokban az emberek az eljövendő ítéletről beszéltek, egy napról, amikor Isten megítéli a világot, de az első angyal üzenetében az ítélet eljött.
„Féljétek az Istent és neki adjatok dicsőséget!” Ezekkel a szavakkal mutatja be az első angyal az örökkévaló evangéliumot a föld lakóinak. Az istenfélelem minden ember kötelessége, amely a Megváltó szeretetének elfogadásából, és minden parancsolata iránti engedelmességből áll. Dicsőséget adni Istennek azt jelenti, hogy elfogadjuk azt a dicsőséget, amit Ő ad Krisztus által, és elismerjük Őt életünk Urának.
Az evangélium ezen szavak által – „Féljétek az Istent és neki adjatok dicsőséget” – közvetett módon közli velünk, hogy mást féltünk és másnak adtunk dicsőséget, nem Istennek. Most pedig, amikor az ítélet ideje elérkezett, az örökkévaló evangélium arra a tudatra ébreszt bennünket, hogy milyen veszélyben lehetünk, amikor embernek adunk félelmet és dicsőséget, ami csak Istent illeti meg.
Amikor 1840-ben először hangzott el az első angyal üzenete, addigra a hagyományok már érvénytelenítették Isten törvényét, és az egyházak halott hitelvei felváltották az életadó igét.
Ahhoz, hogy felkészítse az embereket az ítélet órájára, hogy segítsen nekik leszakítani lelkükről a hiedelmek és a hagyományok láncait, Isten az örökkévaló evangéliumot hirdeti, és felszólítja az embereket, hogy imádják a Teremtőt: „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”.
A szabadítás reményével a szívben az emberek nagyon könnyen kapaszkodnak abba, ami nem hoz szabadítást, és elutasítják azt, ami megszabadíthatja őket. Két példa a Szentírásból segíteni fog megérteni ezt. A vakon született ember szüleiről János apostol azt mondja, hogy „félnek vala a zsidóktól: mert megegyeztek már a zsidók, hogy ha valaki Krisztusnak vallja őt, rekesztessék ki a gyülekezetből”. (Ján 9:22)
Ezek a szülők és nem csak ők, látták az Igének teremtő erejét megnyilvánulni Jézus Krisztus csodáiban, pusztán a szavak kimondása által. Azonban nem tudtak szakítani a félelmükkel, amely bennük uralkodott, hogy ne adjanak többé dicsőséget az embernek. A következő példa Izrael népéről szól, amikor a Sínai hegy lábánál voltak. A nép Isten ereje megnyilvánulásának tanúja volt az Egyiptomra küldött csapásokban, tanúja volt a Vörös-tenger szétnyílásának és a törvény kihirdetésének. Ott, a hegy lábánál a nép közül egyesek vissza akartak térni Egyiptomba, abba az országba, ahol újra rabok lettek volna, mások pedig Kánaán földjére akartak menni; azonban egy dolgot mindnyájan akartak – aranyborjút önteni, amely békében vezeti őket a célhoz. Aki azt gondolja, hogy az emberek és az egyházak helyzete a 21. században különbözik ettől a két példától, az súlyosan téved. Az első angyal üzenetének célja az, hogy kihozzon bennünket ebből a rabságból. Ezért az első angyal örökkévaló evangéliuma hívja az embereket az igazi imádatra – Azt imádjuk, „aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”.
Ebben a részben megvizsgáljuk, hogy mit jelentenek az örökkévaló evangélium ezen szavai, és azok gyakorlati alkalmazása.
Mivel ez az üzenet a Teremtő hatalma által történő szabadítás üzenete, nagy segítségünkre lesz, ha a Bibliában leírt másik szabadulás eseményére összpontosítunk. Az Egyiptomból való szabadulásról van szó. Ellen White egy nagyon fontos dologra hívja fel figyelmünket:
„A hegységek bástyái között Mózes egyedül volt Istennel. Egyiptom pazar templomai itt többé nem nyűgözték le elméjét babonáival és hamisságaival. Az örökkévaló dombok ünnepélyes nagyságában Mózes a Magasságos fenségén elmélkedett, és a kontraszt által tudatára ébredt, hogy Egyiptom istenei mennyire erőtlenek és jelentéktelenek voltak. Itt mindenre a Teremtő neve volt írva. Mózesnek úgy tűnt, mintha Isten jelenlétében állna, és hatalma lenyűgözte. Büszkesége és önelégültsége szertefoszlott. A puszta egyszerűségében semmivé lettek egyiptomi életének könnyű és fényűző következményei. Mózes türelmes, tiszteletteljes és alázatos emberré vált, „minden embernél inkább, akik e föld színén vannak” (4Móz 12:3), de ugyanakkor Jákob hatalmas Istenébe vetett hite erős volt. (…) Itt, a Szentlélek ihletése alatt, Mózes megírta a Teremtés könyvét.” (Pátriárkák és próféták)
Az égő csipkebokornál Mózes jeleket kért az Istentől, arra gondolva, hogy a nép nem fog hinni neki. Isten megadta ezt. De a jeleknél fontosabb volt a Szentírás, a teremtés könyve, amely bemutatta Isten hatalmát a teremtésben, és természetesen a megváltásban, az ábrahámi szövetségben, vagyis az evangélium bemutatásával. Nincs tudósítás arról, hogy Mózes magával vitte volna a teremtés könyvét Egyiptomba, de minden bizonnyal elvitte az ihletett igét, amely benne volt a könyvben. A Genezis könyve a teremtés bemutatásával kezdődik. Vajon véletlen, hogy az első angyal által hirdetett örökkévaló evangéliumnak ugyanaz a témája, mint a teremtés könyvének?
Istennek nem volt szüksége segítségre a világegyetem megteremtéséhez, és nem is tett erőfeszítéseket, hogy a kigondolt terve megvalósuljon. „Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük…Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott.” (Zsolt 33:6, 9) Kezdetben az Ige Istennel volt, de az Ige Isten volt. Amikor az Ige szólt, minden, amit kimondott, valósággá vált, bármiféle további segítség nélkül. Csupán a kimondott Ige létrehozta a teremtést: „Hiszen Kezem veté e föld alapját, és Jobbom terjeszté ki az egeket, amint szólítom őket, mind előálltak”. (Ézs 48:13)
Mózes így mutatta be Istent az Egyiptomban raboskodó zsidóknak, akik nem voltak tudatában annak, hogy egy sokkal nehezebb és veszélyesebb kötelékben élnek – a bűn kötelékében, amely rabságban tartja őket saját gondolkodásmódjuk által.
Ez akkor mutatkozott meg, amikor már szabadok voltak, de megijedtek, hogy Mózes a hegyről késlekedik, és úgy döntöttek, hogy egyesek visszatérnek rabságba, mások pedig Kánaánba indulnak, előttük egy istenként tisztelt aranyborjúval.
Mennyire ékesszóló ez a tapasztalat a generációnk számára, akire a nagy szabadítás vár. A bűnből való megváltás nem más, mint a teremtés helyreállítása – egy új teremtés. Az a tény, hogy Isten teremtette „az eget a földet, a tengert és a vizek forrásait”, elégséges bizonyíték arra, hogy elhiggyük, hatalmában áll megtenni azt, amit megígért nekünk. Ezért hirdettetik az örökkévaló evangélium üzenete az ítélet órájában. Egy ilyen Istent félnünk és imádnunk kell, dicsőséget adnunk, elfogadva azt a dicsőséget, amelyet Ő ad nekünk.
Az örök evangélium üzenete nem azt kéri, hogy magunkra tekintsünk, zsinagógáinkra, és az általunk gyártott meggyőződéseinkre. Arra sürget, hogy Istenre tekintsünk. „Hagyjátok el az embert, akinek lehelete az orrában van” (Ézsa 3:1 – Fidela), mondja Ézsaiás próféta, János apostol pedig így egészíti ki: „és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, és a tengert és a vizek forrásait”.
Noha nem állíthatjuk, hogy kimerítettük a témát, de továbblépünk Isten teremtő munkájának befejezésére, megértve, hogy csak a hit teszi lehetővé, hogy felismerjük Istent teremtésének egészében.
„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő” – írta Pál apostol a Zsid 11:3 versében, és az Ef 2:8-9 versekből megtudjuk, hogy ez Isten ajándéka. „Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.”
Ebből láthatjuk, hogy Isten őrködni fog, hogy mi hinni tudjunk, és ezt szintén Jézus által viszi véghez, aki „a hitnek fejedelme és bevégezője”. (Zsid 12:2)
Isten teremtése szombatnapon ért véget. A szombat a teremtés teljességének jele volt, és amikor Isten kihirdette törvényét a Sínai hegyen, bemutatva az igazság tökéletességét, azt mondta:
„Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed, aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremté az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt.” (2Móz 20:8-11)
Isten teremtő munkájában a szombat a teremtés összefüggésében van bemutatva. A Sínai hegyen a szombat az Úr nyugalomnapjaként van szemléltetve, aki teremtette „az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van”.
Az örökkévaló evangélium talán újra megemlékezik a szombatnapról? Mindenképpen!
Az ítélet órájában a szombat az igaz imádat jele lesz, egy olyan nép szimbóluma, aki a törvény iránti engedelmesség által féli az Istent, és dicsőséget ad Neki, elfogadva munkáját, és az általa kijelölt napon imádja őt. Az első angyal üzenete az emberek elé hozza azt az üzenetet, amelyet a szombat tartalmaz. Melyik ez az üzenet?
Kezdetektől fogva az emberiséghez intézett utolsó üzenet a teremtő Istenre irányítja a figyelmet. Bár „ami az Isten felől tudható nyilván van ő bennük; mert az Isten megjelentette nekik” (Róm 1:19), és „ami benne láthatatlan, tudniillik az ő örökkévaló hatalma és Istensége, a világ teremtésétől fogva alkotásaiból megérthető és meglátható”, Isten adta az embernek a szombatot, mint a teremtés emlékünnepe és a nyugalom jele.
„És adám nekik szombatjaimat is, hogy legyenek jegyül köztem és ő közöttük; hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük.” (Ez 20:12)
„És az én szombatjaimat megszenteljétek, hogy legyenek jegyül én köztem és tiköztetek, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, a ti Istenetek.” (Ez 20:20)
A szombatnak fel kell hívnia a figyelmet arra a tényre, hogy Isten a mi Teremtőnk és a mi Istenünk. A szombat egy emlékmű, ami arra emlékeztet, hogy Isten munkálja az üdvösségünket, és csak Benne kell bíznunk, hogy ez megvalósulhasson. Az örökkévaló evangélium hívja az embereket, hogy imádják „azt, aki teremtette a mennyet, a földet, a tengert és a vizek forrásait”. A szombat ugyanezt teszi, ezért a szombat az örökkévaló evangélium teljesedése. A tökéletesség pecsétje. A szombat az új, teljes és tökéletes teremtés jele.
A szombat megtartása az a jel, amely mutatja, hogy mit jelent számunkra Krisztus. Ha tiszteletben tartjuk a szombatot a jele nélkül, hogy újjá vagyunk teremtve az Isten képére és hasonlatosságára, akkor nem az Úrnak szombatját, hanem csak a szombat napot tartjuk meg.
„Ez immár második levélírásom nektek, szeretteim, amellyel a ti tiszta gondolkozásotokat emlékeztetés által serkentgetem; Hogy megemlékezzetek a szent prófétáktól ezelőtt mondott beszédekről, és az Úrnak és Megtartónak általunk, az apostolok által közölt parancsolatáról: Tudván először azt, hogy az utolsó időben csúfolkodók támadnak, akik saját kívánságaik szerint járnak, És ezt mondják: Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert amióta az atyák elhunytak, minden azonképpen marad a teremtés kezdetétől fogva.” (2Pét 3:1-4)
Mit szeretett volna Péter apostol, hogy a levél címzettjei mit tartsanak mindig szem előtt? Azokat a szavakat, amelyeket a próféták már korábban kijelentettek. Miért? Mert szeretné, ha ezeknek a szavaknak felismernénk az értékét, és ezekkel a szavakkal foglalkoznának gondolataink, hogy ezáltal befogadhassuk életünkbe és elménkbe e szavak erejét és erősségét.
Ezt azért szeretné, mert a próféták által elmondottak az Isten szavai voltak, a próféták pedig a „bennük levő Lelke” (1Pét 1:11) által mondták el ezeket a szavakat. Ezek mindig erős falak lesznek a hitetlenség ellen, amely jellemezni fogja a végidőt.
Sokakban hitetlen gondolatok fejlődnek, mert nem sikerül magukévá tenni Isten szavait, és nem látják, hogy az az Ige, amely megteremtette a világot, meg is fogja tartani arra a napra, amikor tűz által megtisztíttatik.
„Mert kész-akarva nem tudják azt, hogy egek régtől fogva voltak, és föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára; Amelyek által az akkori világ vízzel elboríttatván elveszett: A mostani egek pedig és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartatván fenn, az ítéletnek és az Istentelen emberek romlásának napjára.” (2Pét 3:5-7)
Tehát, Isten Krisztusban nyilvánult meg a Szaván keresztül a teremtés művében, és továbbra is ugyanúgy nyilvánul meg a teremtett dolgokban: a teremtés munkájában, a megőrzésben, az egyben tartásban és a fenntartás munkájában. Krisztus a szombat Ura, és Krisztust tisztelni a szombat tiszteletét jelenti, amely felett Ő az Úr. Isten hagyja, hogy a szombat legyen a megszentelésnek, a nyugalomnak, Isten képének és hasonlatosságának a jele, MOST.
Fordító: Kovács László, Lektor: Viniczainé Csurgó Mariann