Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget
A Jelenések 14. fejezet első angyala az örökkévaló evangélium bemutatását a következő szavakkal kezdte: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget”. Ebben az epizódban megtudjuk, hogy ez a buzdítás miért része annak az evangéliumnak, amelyet az angyal hangos szóval hirdet a föld lakosainak „minden nemzetségnek és ágazatnak, és nyelvnek és népnek”.
Az ember először a bűnbeesés után – azonnal – érzett félelmet vagy rettegést, amikor Isten hívó hangját hallotta, Aki kereste őt: „És meghallák az Úr Isten szavát, aki hűvös alkonyatkor a kertben jár vala; és elrejtőzék az ember és az ő felesége az Úr Isten elől a kert fái között. Szólítá ugyanis az Úr Isten az embert és monda neki: <<Hol vagy?>> És monda: <<Szavadat hallám a kertben, és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok, és elrejtezém.>>” (1Móz 3:8-10)
Isten kereső hangja félelmet keltett Ádámban, bár előtte soha nem látott Istennél semmi olyat, ami ezt a reakciót váltotta volna ki. Ez a történet megmutatja, hogy a bűn miatt mennyire megváltozik az ember Istenről alkotott felfogása. Amikor az emberek meghallják az első angyal által hirdetett örökkévaló evangéliumot, akkor a reakció Ádáméhoz hasonló lehet, vagy az első szakaszban eltérhet attól, ha az ember Isten létezése tagadásának állapotában van.
Ismerjük meg tehát, hogy mi Isten szándéka az üzenet hirdetése által. Ha az üzenet maga az evangélium, akkor az első angyal üzenete az isteni szeretetről szól, amely közelebb visz minket az Úrhoz. János apostol kijelenti, hogy „a szeretetben nincs félelem” (1Ján 4:18), és „… nem félelemnek lelkét adta nékünk az Isten” (2Tim 1:7).
Akkor miért féljünk Istentől, ha a szeretetben nincs félelem? Vagy más módon is feltehetjük a kérdést: Hogy félhetünk Istentől a szeretetben?
A kérdéseinkre az elsődleges választ az 1Móz 22:9-12 versekben találjuk meg:
„Hogy pedig eljutának arra a helyre, melyet Isten neki mondott vala, megépíté ott Ábrahám az oltárt, és reá raká a fát, és megkötözé Izsákot az ő fiát, és feltevé az oltárra, a farakás tetejére. És kinyújtá Ábrahám az ő kezét és vevé a kést, hogy levágja az ő fiát. Akkor kiálta neki az Úrnak Angyala az égből, és monda: <<Ábrahám! Ábrahám!>> Ő pedig felele: <<Ímhol vagyok.>> És monda: <<Ne nyújtsd ki a te kezedet a gyermekre, és ne bántsd őt: mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek én értem.>>” (1Móz 22:9-12)
Néhány nappal korábban Isten azt mondta Ábrahámnak: „Vedd a te fiadat, ama te egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondok neked.” (1Móz 22:2)
A mennyei Atya istenfélelemnek minősítette Ábrahám engedelmességét. Ábrahám az Isten iránti szeretetből tette meg azt, teljes mértékben bízva az Ő ígéreteiben. Következtethetjük tehát, hogy az istenfélelem valójában Isten iránt való szeretet, és az ígéreteibe vetett hit szinonimája. Más szavakkal, az istenfélelem része a megigazulás tapasztalatának.
Más bibliaversek felhasználásával megtudhatjuk, hogy helyes-e az Ábrahám tapasztalatából levont következtetés.
Az első bibliavers az 5Móz 6:25, és a King James angol fordítás szerint olvassuk: „És ez lesz nékünk a mi igazságunk, ha vigyázunk arra, hogy megtartsuk mind e parancsolatokat, az Úr előtt, a mi Istenünk előtt, amiképpen megparancsolta nékünk.”
Mózes szerint a mi igazságunk Isten parancsolatainak megtartásából áll. Salamon kijelenti, hogy „A dolognak summája, mindezeket hallván, ez: az Istent féljed, és az ő parancsolatit megtartsad” (Préd 12:15).
Láthatjuk, hogy két másik ihletett bibliai író is az igazságot az engedelmességgel és az engedelmességet az istenfélelemmel társítja. Megérthetjük tehát, hogy Dávid buzdítása: „Szolgáljátok az Urat félelemmel, és örüljetek reszketéssel” (Zsolt 2:11), valójában egy nagyon szoros kapcsolat az ember és Teremtője között. Az elolvasott ószövetségi bibliaversek szerint, amikor az első angyal hirdeti az örökkévaló evangéliumot, mondván, hogy féljük Istent, akkor tulajdonképpen egy hűséges kapcsolatra hív Istennel, és az igéje iránti engedelmességre. Az újszövetség véleménye nem eltérő. „Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.” (2Kor 7:1)
„És ha Atyának hívjátok őt, aki személyválogatás nélkül ítél, kinek-kinek cselekedete szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét: Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” (1Pét 1:17-18)
„Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek. (1Pét 2:17)
„Annak okáért, szerelmeseim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti üdvösségeteket.” (Fil 2:12)
Az újszövetség folytatja az ószövetségben felvázolt gondolatokat az istenfélelemről, bemutatva, hogy a megszentelődést Isten iránti félelemmel kell véghezvinni, ahogyan a megváltásunkat is.
Mennyire könnyű megérteni tehát, hogy az első angyal örökkévaló evangéliuma elhív bennünket a megszentelődésre, igazságra és üdvösségre. Mindezeken túl az istenfélelem más előnyökkel is jár, ahogy látni fogjuk a Szentírásban:
„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme”, mondja a Zsoltáros a 111. rész 10. versében, „Az Úrnak félelme feje a bölcsességnek” jelenti ki Salamon a Péld 1:7. versében. Szintén Salamon állítja, hogy: „Az Úrnak félelme a gonosznak gyűlölése” (Péld 8:13), „Az Úrnak félelmében erős a bizodalom” (Péld 14:26), „Az Úrnak félelme az életnek kútfeje” (Péld 14:27). Az első angyal evangéliuma bátorító. Az istenfélelem csak hasznot hozhat. Minden a mi boldogságunkért van. Az istenfélelem az Úr parancsolatai iránti engedelmességet jelenti. Ez a szeretet, mint ahogy Jézus Krisztus mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok” (Ján 14:15).
„És néki adjatok dicsőséget.” Hogyan tudnánk dicsőséget adni az Úrnak, egy ilyen nagy Istennek mi, akik olyanok vagyunk, mint a felszálló pára, vagy egy földdarab? Ha figyelünk bizonyos bibliaversekre, látni fogjuk, hogy a Teremtő Isten – aki kisebbé tett minket „rövid időre az angyaloknál, dicsőséggel és tisztességgel megkoronázott” (Zsid 2:7), – Ő adja nekünk Saját dicsőségét.
Íme néhány bibliavers!
„Mert illendő vala, hogy sok fiakat vezérelvén dicsőségre, Isten – akiért minden van és aki által minden van – az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.” (Zsid 2:10)
„Annak okáért mindent elszenvedek a választottakért, hogy ők is elnyerjék a Krisztus Jézusban való üdvösséget örök dicsőséggel egyben.” (2Tim 2:10)
Jézus azt mondta: „És én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, őnékik adtam” (Ján 17:22).
Az Úr ezen szavai mellé azokat a szavakat helyezzük, amelyeket Pál apostol mondott a Szentlélektől ihletve:
„Hanem Istennek titkon való bölcsességét szóljuk, azt az elrejtettet, melyet öröktől fogva elrendelt az Isten a mi dicsőségünkre; melyet e világ fejedelmei közül senki sem ismert, mert ha megismerték volna, nem feszítették volna meg a dicsőség Urát.” (1Kor 2:7-8)
„Mert akarom, hogy tudtotokra legyen, hogy milyen nagy tusakodásom van ti értetek, és azokért, kik Laodiceában vannak, és mindazokért, akik nem láttak engem személy szerint e testben; Hogy vigasztalást vegyen az ő szívük, egybeköttetvén a szeretetben, és hogy eljussanak az értelem meggyőződésének teljes gazdagságára, hogy megismerjék az Isten és az Atya titkát, azaz Krisztust.” (Kol 2:1-2)
Tehát, a mi dicsőségünkre Isten rendelt egy titkos és elrejtett bölcsességet, azaz Krisztust. Ő a mi dicsőségünk.
„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén, ugyanazon ábrázatra elváltozunk, dicsőségről dicsőségre, úgy mint az Úrnak Lelkétől.” (2Kor 3:18)
Ahányszor gondolunk az első angyali üzenetre, mint nekünk szóló üzenetre, és mint igazságra, amelyet vinnünk kell a világnak, ne felejtsük el, hogy Jézus Krisztus a dicsőség, amelyet Istentől kapunk. Sehogy máshogy nem tudunk jobban dicsőséget adni Istennek, minthogy elfogadjuk azt a dicsőséget, amelyet Tőle kapunk, azaz Krisztust. Mennyire szép az örökkévaló evangélium üzenetének kezdete! Benne találjuk egy igaz élet ígéretét, melyet Krisztus által élhetünk meg, – a mennyei dicsőségben és boldogságban megélt élet.
Az angyal szavai lerombolják az emberek iránti dicsőségadás szeretetét, amely annyira gyakori az egyházakban.
„Mindazáltal a főemberek közül is sokan hivének ő benne: de a farizeusoktól való félelem miatt nem vallák be, hogy ki ne rekesztessenek a gyülekezetből: Mert inkább szerették az emberek dicséretét, mintsem az Istennek dicséretét.” (Jn 12:42-43)
Ebből az állapotból hív Isten minket, hogy jöjjünk ki az örökkévaló evangélium üzenete által. Isten példaképünknek és dicsőségünknek állította Jézust, hogy nyomdokaiban tudjunk járni és bízzunk, mert Ő legyőzte a világot. „De én nem embertől nyerem a dicsőséget”, mondta a Megváltó, biztatva minket, hogy mi is így tegyünk, miközben tartsuk tisztán magunkat, hogy csak Istennek adhassunk dicsőséget.
Az örökkévaló evangélium üzenete időben jön, hogy megmentsen bennünket a korszakok végén lévő csapdáktól.
Segítsen az Úr, hogy megnyíljon a szemünk, hogy láthassuk ennek az üzenetnek a fontosságát, és siessünk, hogy meggyógyulva elvihessük azoknak, akiknek nagy szükségük van rá. A menny folyamatos aktivitásban van az ember megmentéséért. Csatlakozzunk mi is a menny munkájához, féljük Istent, és néki adjunk dicsőséget!
„Egyetlen érdeklődés fog dominálni, egyetlen téma elnyeli az összes többit – Krisztus a mi igazságunk.” (1888. anyag)
Fordító: Kovács László, Lektor: Viniczainé Csurgó Mariann