A harmadik levél
Ellen White semmibevétele
Évekkel ezelőtt Minnesota északi részén utazva egy hétvégét töltöttem egy kisvárosban, ahol vasárnap nem közlekedett a vonat, és nem voltak autóbuszok. Nem szeretem a tétlenséget, ezért elhatároztam, hogy beszédet tartok a városházán. Kitettem egy kézzel írt hirdetést, amelyen az állt, hogy délután beszélnék a hetednapi adventistákról. Bevallom, talán inkább jobb lett volna azt választanom, hogy nem tartok beszédet, mert úgy éreztem, pihennem kell. Arra gondoltam, biztos a hirdetésem nem fog túl sok embert vonzani.
Meglepetésemre a szoba majdnem megtelt. Mivel az emberek érdeklődést mutattak a téma iránt, úgy döntöttem, hogy egy másik beszédet is hirdetek aznap estére. Azonnal egy jól öltözött úriember a nyilvánosság elé állt, bemutatkozott, hogy ő a város egyetlen templomának ideiglenes lelkésze, és meghívott, hogy menjek a templomba, tartsam ott az esti beszédemet. Emlékeztettem a témámra, de azt mondta, hogy elfogadható. Mehetek, beszélhetek az adventizmusról. Megköszöntem a meghívását.
A beszédem után azt mondta, megbánta, hogy meghívott.
– Amikor délután meghallgattam, azt gondoltam, hogy ön egy intelligens ember. Most már tudom, hogy nem az.
– Miért gondolja így? Azt mondta, hogy hisz a Mózes első könyvében levő teremtéstörténetben, nem igaz?
– Természetesen nem. Egyetlen intelligens ember sem hiszi Mózes első könyvének teremtéstörténetét.
– Tehát nem hisz az Ószövetségben?
– Egyetlen intelligens ember sem hisz az Ószövetségben.
– De hisz az Újszövetségben?
– Igen, természetesen, sok jó dolog van benne. De amikor elérem Pál írásait, megállok. Ő az összes problémám okozója.
– Mit gondol Krisztusról?
– Jó ember volt, nagyon jó ember. Természetesen neki is voltak hiányosságai. De jó ember volt.
– Ön lelkész?
– Igen, bizonyos szempontból. A szeminárium igazgatója vagyok. A szabadságomat töltöm, és ideiglenesen helyettesítem a város lelkészét, a volt hallgatómat.
Számomra egy érdekes beszélgetés következett, amely késő estig folytatódott. Valamennyire ismertem azt a szemináriumot, az egyik tanárom néhány tanfolyamot végzett ott.
– Tanítja a diákjait is arra, amit mondott nekem ma este?
– Igen, és még sok másra is.
– A diákjai bemutatják ezeket a dolgokat a gyülekezetekben?
– Ó, nem! Soha. Az emberek nincsenek erre felkészülve. Konzervatívabbak, mint a pásztoraik. Óvatosan kell bánnunk velük.
Ez az epizód jut eszembe, amikor nézem egyházunk helyzetét az elmúlt években. Felzaklatott, amikor először hallottam, hogy egyházvezetőink tárgyalnak az evangélikusokkal; de reméltem, hogy a többi egyház ajánlata, hogy közéjük valók legyünk, nem vonzza a vezetőket.
Olyan sok prédikációt hallottam a 4Móz 23:9-ről „Külön fog lakni e nép, és a nemzetek közé nem számítja magát”, most pedig csalódtam. Mivel a tárgyalásokat nagy titokban tartották, időbe telt, amíg a pontos információk kiszivárogtak. Amikor kitudódott, felháborító volt. Washington túl kevés hírt közölt, és mindenki más arról tájékoztatott, hogy nincs mit mondaniuk. Mindenesetre úgy tűnt, hogy befolyásolták vezetőinket, és olyan lépéseket tettek, amelyeket nehezen lehetett visszavonni.
Az első hiteles hír nem a vezetőinktől, vagy a kiadványainkon keresztül érkezett, hanem egy 1956. szeptemberi evangélikus kiadványból, amely külön számban ismertette az eseményeket. Ez a történet annyira hihetetlen volt, hogy nem akartam elhinni. Biztos voltam abban, hogy a leírtak nem történtek meg, és vezetőink azonnal közzétesznek egy tiltakozást. Egy évet vártam, aztán eltelt még egy év. Mindezidáig nem tettek közzé sem tiltakozást, és nem is tagadták. Ezért undorodva el kell fogadnunk, hogy a jelentésben leírt tények igazak. Lássuk mi történt!
Fő kiadványaink
A „Review and Herald” heti olvasása közben rájöttem, hogy a cikkek általában segítenek. Mind a közreműködők, mind a szerkesztők, és a cikkek szerzői szabadon idéznek a Prófétaság Lelkéből. Vannak esetek, amikor nem értek egyet bizonyos álláspontokkal, amelyeket megalapozatlannak tartok, ám ezek nem gyakoriak. Megtanultam azonban, hogy ne vegyem túl komolyan a kisebb kérdéseket. Biztonságosan olvastam a „Review and Herald”-ot, élveztem. Ugyanezt mondhatom a „The Signs of the Times”-ról .
De nem ez a helyzet a „Ministry” lelkipásztori magazinnal. Az általános cikkek ugyanolyan típusúak és minőségűek, mint a Review-ben, de ez nem mindig igaz a konkrét kérdésekben és a szerkesztőkben. Ezeket gondosan és óvatosan kell elolvasnom. Néha tartalmazzák azt, amit eretnekségnek hívok, és az igazság veszélyes elferdítését. Ez komoly vád lehet. Valóban az. Egy konkrét példa bemutatásával illusztrálom, mire gondolok.
„Ministry”
Az utóbbi években a hangsúlyok egyértelműen megváltoztak a „Ministry” lapban, és nem jó értelemben. Ez a változás egybeesik azzal az idővel, amikor vezetőink szoros kapcsolatban voltak az evangélikusokkal. Ez a tendencia már korábban is nyilvánvaló volt, de most már virágzott. Például, mutatnám az 1957-es februári cikket, melynek címe: “Az engesztelési szolgálat papsági alkalmazása”. Azt állítják, hogy ez az “adventisták értelmezése az engesztelésről, amelyet a Prófétaság Lelke megerősített, illusztrált és tisztázott”. Tekintettel arra, hogy ezt az elképzelést nem adták fel, vagy tiltakoztak ellene, indokoltan következtethetünk arra, hogy hivatalosan jóváhagyták.
Az engesztelés
A szerző ad egy kis tiszteletet a “farkasnak”, azaz a Prófétaság Lelkének, majd kijelenti az engesztelésről: “Egyrészt nem korlátozódik Krisztus kereszthalálának áldozatára. Másrészt, nem korlátozódik a mennyei nagy Főpapi szentély szolgálatra, az engesztelés antitipikus napjára, vagy Isten ítéletének órájára, mint ahogy néhány elődünk hitte, és helytelenül írt.” (Ministry, 1957. február, 9. o.)
A szerző ragaszkodik ahhoz, hogy a Prófétaság Lelke egyértelműen tanítja, hogy mindkét aspektus beletartozik: „Az egyik szempont hiányos a másik nélkül, és mindegyik kiegészíti a másikat.” (Ministry, 1957. február, 9. o.) Más szavakkal, a kereszthalál is, és Krisztus szolgálata a második helyiségben szükséges az engeszteléshez. Eddig teljes egyetértésben vagyunk. A halál az engesztelés elengedhetetlen része volt. Az egyik hiányos a másik nélkül.
Ezt szem előtt kell tartanunk, mert néhány mondat után a szerző azt állítja, hogy a kereszthalál elegendő. Idézem: “A keresztáldozat teljes, tökéletes és végső engesztelést jelent az emberi bűnért.” (10. o.) Miután először azt mondta, hogy az engesztelő halál nem volt elégséges, most azt mondja, hogy teljes, tökéletes és végleges. Nem gondolja, hogy a halál csak része az engesztelésnek, hanem hogy teljes, tökéletes és végleges. Ezzel nem tudunk egyetérteni. A két állítás összeegyeztethetetlen!
Ez több mint egy kifejezésbeli hiba. Míg a következő bekezdésben a szerző elismeri a mennyei szentélyszolgálat szükségességét, félreteszi az engesztelés minden lényeges tulajdonságát, és kihagy lényeges adatokat az engesztelésről szóló adventista koncepcióból, amelyek igazolják létezésünket, mint különleges nép, akinek üzenete van a világ számára.
Krisztus szentélyben végzett szolgálata magyarázatában nem hivatkozik Dániel 8:14-re, és nem is említi azt: „Ekkor a szentély megtisztíttatik”. E szöveg nélkül Krisztus szentélyszolgálata értelmetlenné válik. Nem említi a Kr. e. 457-et, a 70 hetet, vagy a hét közepét, amely meghatározza a keresztáldozat időpontját, és amely „olyan, mint egy szeg egy erős helyen” (Ézsaiás 22:23), amelyhez rögzítjük a prófécia teljes kronológiai tervét, és amely igazolja az 1844-es évet.
Távolítsátok el vagy módosítsátok ezeket az adatokat, és az adventisták szigony nélkülivé válnak a kronológiai rendszerben, amely 1844-ben tetőzött. Nem lesznek képesek motiválni létezésüket olyan népként, akinek hirdetnie kell a világnak a legfontosabb üzenetet erre az időre: „Féljétek az Istent, és néki adjatok dicsőséget, mert eljött az ő ítéletének órája” (Jelenések 14:7). Ezen adatok mindegyikét a szerző félretette, Dr. Barnhouse magyarázatában így hangzik: “elavult, ostoba és haszontalan”. (Eternity, Supliment, 1956. szeptember, 4. o.)
Egy átfogó gyűjtemény
A „Questions on Doctrine” című könyv 661. oldalától kezdődően van egy rész az engesztelésről, amely összesen 30 oldalnyi Ellen White idézetet tartalmaz. Azt állítják erről, hogy Ellen White engesztelésről szóló tanításainak “átfogó gyűjteménye”. Amikor az “átfogó” szót olvastam, gondoltam, hogy egy teljes és összefoglaló gyűjteményt fogok találni. De miután elolvastam az anyagot, csalódott voltam a hiányos és elfogult jellege miatt. Felfedeztem, hogy egy hiányos és tartalmatlan gyűjtemény, amely elégtelen lett volna egy kisebb összeállításnak, átfogóról nem is beszélve. Furcsa módon olyan idézeteket hagytak ki, melyeket semmilyen formában nem szabadott volna kihagyni.
Mindenekelőtt meg akartam tudni, mit mondott Ellen White 1844-ről, a “válságévről”. Meg akartam tudni, hogy ennek az évnek van-e valami köze az engeszteléshez, vagy nyugodtan félre lehet tenni. Láttam, hogy a szerző kihagyta. Tehát más idézeteket is kerestem azokon kívül, amik a gyűjteményben szerepeltek. Elolvastam az idézetet: “A 2300 nap végén, 1844-ben (…) Főpapunk (…) belépett a szentek szentjébe és Isten előtt áll, hogy (…) elvégezze a vizsgálati ítéletet, és engesztelést végezzen mindazokért, akik igénylik azt.” Azt találjuk, hogy ez a “végső engesztelés nagy napja”. (A nagy küzdelem 480. o.) Kerestem ezt a fontos kijelentést az átfogó gyűjteményben, de nem találtam. Kerestem még egy hasonló kijelentést: “(…) a 2300 nap végén, 1844-ben, Krisztus belépett a mennyei szentek szentjébe, hogy elvégezze az engesztelés utolsó fázisát, amely elkészíti eljövetelét”. (A nagy küzdelem, 442. oldal) Nem találtam.
Ezt az idézetet is kerestem: “(…) Ez a szolgálat kezdődött el a 2300 nap végén. Ekkor, miként Dániel próféta megjövendölte, Főpapunk belépett a szentek szentjébe, hogy elvégezze ennek az ünnepélyes munkának az utolsó szakaszát, azaz a szentély megtisztítását.” Nem találtam. Ezt az idézetet is kerestem: „Az 1844-es 2300 nap vége súlyos válságot jelentett.” (A nagy küzdelem, 429. oldal) Nem találtam.
Más kijelentéseket is kerestem, mint például:
„Krisztus szent szolgálata, amely jelenleg a mennyei szentélyben folyik.”
„ (…) Krisztus engesztelési szolgálata most zajlik a mennyei szentélyben.”
„Most viszi véghez az engesztelést értünk az Atya előtt.”
(Bizonyságtételek, 5. kötet, 520. oldal; White Intézmény jegyzőkönyv, 1483. o; 21. Kézirat 1895, idézet a Ministry újságból, 1957. február, 30. oldal)
Ezek közül egyet sem találtam.
Kezdetben azt hittem, hogy sem a „ Questions on Doctrine” könyvbe, sem a „ Ministry” újságba nem fértek be ezek az idézetek. De feladtam ezt a gondolatot, amikor észrevettem, hogy csak egy bizonyos típusú idézet hagytak ki. Az összes kihagyott idézet kapcsolatban volt az 1844-es „válsággal”, a vizsgálati ítélettel, Krisztus szentek szentjébe való bemenetelével, – hogy elvégezze a végső engesztelést -; Krisztus jelenlegi engesztelési munkájával; Krisztus engesztelési szolgálatával, melyet “ma az Atya előtt” végez.
Ezeken az idézeteken nevetett dr. Barnhouse, és cikkében azt állította, hogy vezetőink “teljesen elutasították”. Ugyanakkor dr. Barnhouse kicsúfolta Hiram Edson látomását is, melyet a kukoricatáblában kapott, és a vizsgálati ítéletet nemcsak “furcsa” gondolatnak, hanem “egy kitalált emberi gondolatnak a hírnév megmentése érdekében” – nevezte, amely szerinte “a legkolosszálisabb pszichológiai jelenség a vallástörténelemben, a hírnév megmentése céljából.” (Eternity supplement, 1956. szeptember, 3, 4. o.) Most pedig fedezzük fel, hogy ezek a „sértő idézetek” nem részei az “átfogó gyűjteménynek”. Ez csak véletlen egybeesés?
Feltesszük a kérdést, hogy milyen hatással volt az evangélikusok gúnyolódása a vezetőinkre és a „Ministry” cikk szerzőjére? Furcsa módon Ellen White írásai voltak azok, – mint egyetlen dolog -, amelyek megakadályozták vezetőinket, hogy testileg-lelkileg átpártoljanak az evangélikusokhoz. Ellen White nagy hangsúlyt fektetett a szentélyszolgálatra, és nem lenne könnyű meggyőzni az adventista népet egy új teológiáról mindaddig, amíg rendelkeznek azokkal a bizonyságtételekkel, amelyek támogatják a régi tanítást. Népünk hitét a Prófétaság Lelkében gyengíteni kellene, sőt el kellene pusztítani, mielőtt elfogadna egy új teológiát. A „Ministry” újságban szereplő cikk pontosan ezt a célt szolgálja.
Maga a szerkesztő kutatása során “rendkívüli módon világossá váltak Ellen White kijelentései, amelyek azt mutatták, hogy Krisztus engesztelő munkája most zajlik a mennyei szentélyben”. (White Intézet jegyzőkönyv, 1483. o.) Ezek a kijelentések egyáltalán nem voltak összhangban az új nézettel, amelyben azt tanítják, hogy az engesztelés véget ért a keresztnél, ezért úgy gondolta, hogy “minden bizonnyal lábjegyzetek, vagy függelékek fognak megjelenni Ellen White könyveiben, melyek az ő szavaival tisztázzák a mi megértésünket Krisztus engesztelő munkájának különböző fázisairól.” (White Intézet jegyzőkönyv, 1483.)
Azt javasolta, hogy sürgessék az “ilyen jegyzetek készítését és bevezetését Ellen White könyveinek jövőbeli kiadásaiban”. Amikor a terv kitudódott, lemondtak róla. A „Ministry” cikk szerzője az 1957. februári számban átvette az irányítást, és közzétette a következő cikket.
Még egyetlenegy esetben sem
A szerző a következő kérdést teszi fel: “A világosság birtokában Ellen White miért nem hozta felszínre, és miért nem helyesbítette még az elején a pionírokat, akik korlátozott és néha hibás meglátással írtak az engesztelésről? Ellen White miért használt írásaikból mondatokat anélkül, hogy mérlegelné az ő szélesebb és igazsággal teljesebb értelmével?” (Ministry, 1957. február, 11. o.)
Ez volt a dilemma. Szerintük néhány pionírnak tévhite volt az engesztelésről. Ellen White nem helyesbítette őket, sőt néhány mondatukat használta is. Hogyan magyarázható ez? A szerző által adott válasz a legelképesztőbb válasz, amit valaha is adtak ilyen kérdésre. Figyeljetek!
“Válaszként: Nagyon fontos, hogy mindenekelőtt emlékezzünk egy alapvető dologra. Egyetlen doktrinális igazság, vagy prófétai értelmezés sem a Prófétaság Lelkén keresztül került először ehhez a néphez – egyetlenegy esetben sem.”
Olvassátok el újra! Ne feledjétek, hogy ez egy cikk, melyről azt állítják, hogy bemutatja az engesztelés valódi jelentőségét, a hivatalos értelmezést, amit a vezetőség jóváhagyott, és amit a szerkesztő elfogadott. Nem vonták vissza, nem változtatták meg. Ez továbbra is érvényes.
Ezek merész szavak, szinte hihetetlenek és teljesen valótlanok. Az az állítás, miszerint Ellen White semmilyen módon nem járult hozzá egyetlen doktrinális igazsághoz, vagy próféciaértelmezéshez sem, nem fogják elhinni az olvasók ezrei és milliói, akik részesültek munkájából. Ami engem illet, sok segítséget és útmutatást találtam az ő doktrinális tanításaiban és prófétai értelmezésében. Maga a szerző a „Ministry” 1957. februári számának 11. oldalán kijelenti:
“Mi protestánsok vagyunk, és a Bibliát tartjuk a hit és a gyakorlat egyedüli szabályának”. A következő hónapban egy aláírt levélben ezt közli: “A Prófétaság Lelkének egy bizonyos témáról szóló minden tanítását tekintéllyel bíró tanításnak tartom a Hetednapi Adventista Egyházban.” Hitünket nem erősítheti meg egy olyan író, aki nyilvánosan azt jelenti ki: „a Biblia és csak a Biblia”, és privátban tagadja ezt.
Nyilvánvaló, hogy ezek a kijelentések a világnak szólnak, a másik pedig arra való, hogy csitítsa népünk félelmeit. Néhány magyarázat szükséges.
Az olvasó megértheti, hogy a szerző nem állítja, hogy Ellen White nem járult volna hozzá doktrinális igazságokhoz, vagy prófétai értelmezésekhez. Azt állítja, hogy nem elsődlegesen járult hozzá, vagyis nem volt egyetlen eredeti hozzájárulása sem. Hozzájárulását mindig valaki mástól vette át, és továbbvitte. Ellenfeleink évek óta ezt mondogatják, de soha nem gondoltam volna, hogy ezt a vezetőink jóváhagyásával továbbítják az egész világnak. Így állnak a dolgok. Bármit írt Ellen White, akár az Atya és a Fiú igazságait, akár a Sátán lázadó gondolatait, “valaki mondta neki”. Ő elsődlegesen nem járult hozzá semmivel sem. Egyetlenegyszer sem! Hadd mondjak egy példát!
“A nép közül sokan nincsenek tudatában annak, milyen szilárd alapra épült a hitünk. A férjem; Joseph Bates testvér, Pierce testvér, Edson testvér és mások, lelkesek, nemesek voltak, és az igazság azok között volt, akik 1844 után is rejtett kincsként keresték az igazságot. Találkoztam velük, tanulmányoztunk és buzgón imádkoztunk. Gyakran késő este és néha egész éjjel együtt maradtunk, világosságért imádkozva, és az Igét tanulmányozva. Ezek a testvérek újra és újra összegyűltek Bibliát tanulmányozni, hogy megértsük és készen álljunk arra, hogy hatalommal prédikáljuk azt. Amikor tanulmányaink során egy olyan ponthoz érkeztünk, ahol azt mondtuk: <<Nem tehetünk többet!>>, az Úr Lelke elragadott engem, és látomásban egyértelmű magyarázatot adott azokról a részekről, útmutatást kaptam arról, hogyan dolgozzunk, és hogyan hirdessünk hatékonyan. Így kaptuk meg a világosságot, amely segített megérteni a Szentírás tanítását Krisztusról, az Ő küldetéséről és Főpapi szolgálatáról. Az igazság szakadatlan szálát mutatták nekem, amely attól az időponttól terjedt és terjed egészen amíg be nem lépünk Isten városába. Átadtam másoknak is az Istentől kapott utasítást.” /Special Testimonies, B sorozat /2. 56., 57. o./
Ebben az esetben nem volt egyetlen emberi közvetítő sem. Ellen White fentről kapott útmutatást, amennyiben nem gondoljuk, hogy hazudik. Abban a helyzetben a kinyilatkoztatás “Krisztusról, az ő küldetéséről és Főpapi szolgálatáról” szólt, pont azokról a témákról, amelyekről most beszélek. Ha biztosak vagyunk, vagy kételkedünk ebben a témában, most már tisztán láthatjuk, hogy a kinyilatkoztatás, amit Ellen White kapott Krisztus küldetéséről és Főpapi szolgálatáról, közvetlenül Istentől származik. Ez azt jelenti, hogy a szentély tanításának szerzője, ahogyan azt pionírjaink is hitték és hirdették, maga Isten. Egy látomást kaptunk. Nem gondolom, hogy ugyanez elmondható a doktrínánk bármely pontjáról.
Egy válság
Ebben a felekezetben a válság időszakába léptünk, amikor vezetőink megpróbálnak hamis doktrínát ránk erőltetni, és fenyegetik azokat, akik ellenzik azt. Hihetetlen az egész folyamat. Az emberek most jó néhány generáció alapjait próbálják félretenni, és azt gondolják, hogy sikerülni fog. Ha nem lenne a Prófétaság Lelke, akkor nem észlelnénk az egészséges tanítástól való eltérést, – amely most fenyeget minket – és az omega mozgalom megjelenését, amely megtizedeli sorainkat, és fájdalmas sebeket okoz. A jelenlegi helyzet világosan körvonalazza ezt. Közeledünk a csúcsponthoz.
Tudom, hogy többször látomásokat kaptunk, amelyek megerősítették az előző tanulmányt. Tudom, hogy Ellen White elméje bizonyos ideig „blokkolva” lett – ahogy ő ezt kifejezte – és így látomásokat kapott, pontosan, ahogy a fent említett helyzetben is. Ő maga mondja, hogy “két vagy három évig az elmém blokkolva lett a Szentírás megértése szempontjából”.
Ebben az időszakban az Úr látomásokat adott neki. Majd történt vele valami, és azt írta: „(…) attól a pillanattól kezdve megértettem Isten Igéjét.” (Special Testimonies, B sorozat, 58. o.) “Két vagy három évre.” Ellen White elméje blokkolva lett. Nyilvánvaló, hogy ilyen módon szándékozta Isten megerősíteni az ajándékába vetett hitét; mert az emberek megértették, hogy neki sincs bibliaismerete. Aztán, amikor minden tudásuk kimerült, és nem tudták, mit tegyenek, a világosságot olyan forráson keresztül kapták, amelyről úgy gondolták, nem tudja megoldani a problémáikat. Nyilvánvaló, hogy az Úr mutatta meg az utat, és ők elismerték ezt és “elfogadták a felfedezéseket, mint a mennyből jövő világosságot”.
Megpróbálva védeni magát, a szerző teljesen megváltoztatja álláspontját, és állítja, hogy Ellen White “messze meghaladta az első kutatók álláspontját, és tanácsai mindig is annyira világosak, teljesek és megfelelőek voltak, hogy túlmutattak minden kortársa tudásán – néha ötven éves előnnyel, mielőtt egyesek elfogadták volna őket”. Kérdezem, kit tudott volna másolni ilyen körülmények között?
A „Questions on Doctrine” című könyv elkészítése során át kellett nézni Ellen White kiadott és a még kiadatlan kéziratait, hogy biztosan megtudják, mit mondott bizonyos dolgokról. Ezzel a feladattal a „Ministry” cikk íróját bízták meg, aki a „ Ministry” 1957. februári számában a 11. oldalon a következőket állította:
„Ministry” jelentés
“A következő kérdés merült fel: <<Milyen okból nem lettek bemutatva eddig a magyarázatok, a meglátások, és az értelmezések az engesztelésről és a hozzátartozó papi szolgálatról?>> Úgy gondoljuk, hogy a válasz egyszerű, és rendkívül világos: senki sem szakított időt ilyen kitartó erőfeszítést igénylő aprólékos tevékenységekre, az írások megkeresésére, elemzésére és szervezésére. Mivel vezetőink nagyrészt nem ismerték ezt a felbecsülhetetlen értékű látens bizonyságot, nem érezték a szükségletet, és nem szakítottak időt az ilyen nagy kiterjedésű projektre. Az Ellen White kétezer cikkét tartalmazó régi folyóiratok teljes gyűjteményéhez nem könnyű hozzáférni, mivel nem minden dosszié található egy helyen. Ezenkívül a kéziratokban szereplő értékes állítások nem állnak rendelkezésre publikált formában. Ezenkívül, mint egyház, annyira elfoglaltak voltunk abban, hogy különleges üzenetünket elvigyük a világnak, és hogy az összetett mozgalmunk előrehaladjon számos tevékenységi ágazatával együtt, hogy úgy tűnik, senkinek sincs ideje, vagy akár érdeklődése egy ilyen hatalmas feladat iránt. Ismert, hogy ez a leginkább időigényesebb kutatás egyike az óriási anyagmennyiség miatt. Amikor azonban felmerült a szükség, és egyértelműen eljött az ilyen kutatások ideje, a szükségletet felismerték, és időt szakítottak a nyilatkozatok összegyűjtésére nemcsak a közismert könyvekből, hanem a folyóiratokból, cikkekből, és kéziratokból is.”
Figyeljük meg, hogy a szerző nem csökkenti az előtte álló feladatot – egy hatalmas feladatnak mondja. Sajnálatos, hogy odajutottak, hogy el kellett mondaniuk, a vezetőink nem érezték ennek a munkának a szükségét, nem volt idejük ilyesmire, nem éreztek felelősséget erre.
Ebben a kutatásban azt találta, hogy Ellen White nem mondott ellent, és nem változtatta meg azt, amit munkája elején mondott. A szerző elmondja ezt, sajátos frazeológiáját használva: „Ellen White későbbi kijelentései nem mondanak ellent, és nem változtatják meg a korábbi kijelentéseit.” Nyilvánvalóan azt remélte, hogy Ellen White megváltoztatta tanítását az engesztelésről. Ezt az álláspontját kritizálta, és megpróbálta megmagyarázni azzal, hogy előzetesen egyetlen hozzájárulása sem volt semmilyen doktrinális igazsághoz vagy prófétai értelmezéshez. Egyetlen esetben sem. Nyilvánvaló, ha megakarta volna változtatni nézetét, akkor számtalan lehetősége lett volna rá a több mint hatvan év alatt, melyet az engesztelési doktrína tisztázása után élt. De ő nem változtatta meg azt, amit korábban írt. Ez annak az embernek a bizonysága, aki harcolt Ellen White korai pozíciója ellen, és most kénytelen volt bevallani, hogy nem változtatott semmit. Mérföldköves igazság, hogy a „Ministry” cikk szerzője az összes anyag megvizsgálását követően elismeri, nincs bizonyíték arra, hogy Ellen White megváltoztatta volna, vagy ellentmondott volna a korábbi írásainak.
Ez a tény újabb dilemmát hozott létre szerzőnk számára. Most ragaszkodnia kellett ahhoz, amit Ellen White írt, mivel nem bizonyíthatta, hogy bármilyen változtatást engedélyezett volna. Mit lehet tenni most, és mit tett? Csak egy megoldása volt: kijelenteni azt, hogy Ellen White valami mást akart mondani, mint amit mondott. Figyeljük meg újra a sajátos nyelvezetet, amellyel elkerüli a közvetlen állítást, és inkább a passzív megközelítést részesíti előnyben! Azt mondja: “A kifejezéseinek és jelentéseinek tisztázása rávilágít arra a tényre, hogy nagyon széles befolyásuk van.” Ellen White későbbi kijelentései “felruházza ezeket a korai kifejezéseket egy szélesebb értelmezéssel, mint amit általában tulajdonítottunk eddig.” Magyarázata szerint, amikor Ellen White azt mondja, hogy Krisztus engesztelést végez (kihagyja a “most” szót), akkor “természetesen azt jelenti, hogy a keresztnél már elvégzett engesztelést az egyénre alkalmazza.”
Ez teljes összhangban áll a „ Questions on Doctrine” állításával, amelyben a szerző merészen kijelenti, hogy ha valaki „egy adventistától hallja, vagy olvassa az adventista irodalomban, még akár Ellen White írásaiban is, hogy Krisztus most engesztelést végez, azt kell értenie, hogy mi csak arra a tényre utalunk, hogy Krisztus a kereszten elvégzett engesztelés előnyeit alkalmazza.”
Ez valóban újdonság. Több könyvet írtam, amelyek közül az egyik a szentély szolgálatáról szól, és ezek illeszkednek az úgynevezett “adventista irodalomhoz”. Most egy illetéktelen személy azt mondja a világnak, hogy amikor én azt mondom, hogy Krisztus most engesztelést végez, tulajdonképpen nem ezt mondom. Csak azt mondom, hogy Ő most alkalmazza azt az engesztelést, amelyet 1800 évvel ezelőtt végzett. Nem annyira komoly a helyzet, ha meri vállalni a tolmácsom szerepét, és értelmezni azt, amit igazán mondani akartam. De amikor kijelenti a világnak, hogy amikor Ellen White azt írja, hogy Krisztus engesztelést végez, valójában csak azt jelenti, hogy Ő „..a kereszten elvégzett engesztelés előnyeit alkalmazza.”, az már komoly. Itt alkalmazhatjuk az Isten által Jóbnak mondott kifogását, amikor túl sokat beszélt: „Ki akarja elhomályosítani a Terveimet tudatlan beszédével?” (Jób 38:2) Istennél ritkán fordul elő, hogy szarkasztikus. De ebben az esetben az. Jób megérdemelte.
Tehát, amikor olvasom “(…) akár még Ellen White írásaiban is”, hogy Krisztus engesztelést végez, nem kell elhinnem ezt. 1800 évvel ezelőtt elvégezte az engesztelést; és bár Ellen White azt állítja, hogy Krisztus “most engesztelést végez”, és hogy “mi a nagy engesztelés napján vagyunk, és Krisztus Isten népéért végzett szent szolgálata, amely ma is folytatódik a mennyei szentélyben, állandó tanulmányunkat kellene képeznie”, hívnom kell egy tolmácsot, hogy megtudjam, mit akart mondani.
Az ilyen szójáték nem más, mint játék a tűzzel, mert bármilyen értelmezésnek helyt ad. Ha a cikk szerzőjének igaza van, ez azt jelenti, hogy megengedhetem magamnak azt mondani egy író bármely szaváról, hogy valami mást jelent, mint amit valójában mondott. Ez lehetetlenné tenné a kommunikációt, és Bábellé változtatná a világot. Mennyit érnének a megállapodások vagy a szerződések, vagy valakinek a szava, ha megengedhetnénk magunknak úgy értelmezni mások szavát, ahogy akarjuk? A Biblia szerint a szombat a hetedik nap. Elég világosnak tűnik. De a szerző elmélete lehetővé teszi számomra, hogy azt mondjam, hogy a Biblia valójában nem ezt akarja mondani. „Ostobaság” – így reagálnátok rá. Én is áment mondok.
Amikor a Biblia hetet mond, akkor nem az egyet érti. Mindenesetre, a szerző filozófiája szerint a szavak értelmetlenné válnak. Jakab azt mondja: “Az igen legyen igen, és a nem az nem”. Azt állítani, hogy “Krisztus most engesztelést végez” világos kijelentése valójában azt jelenti, hogy most alkalmazza, elfogadhatatlan grammatika, filológia, teológia és a józan ész szempontjából. Elfogadhatatlan, ha tovább folytatjuk, és egy ilyen hamis értelmezésre építünk egy új teológiát, amelyet jóváhagyások által a nép elé viszünk. A hatalom helytelen felvállalása, egybekötve az erényekbe vetett túlzott bizalommal, vagy az odaítélt kitüntetésekben meghozta a gyümölcsöket. A gyümölcsök viszont nem jók.
A Prófétaság Lelkébe vetett bizalom gyengülésének és megsemmisítésének kísérlete, valamint egy új teológia létrehozása megtéveszthet némelyeket, talán még sokakat is, viszont az alapok, amelyre olyan sok éven keresztül építettünk, továbbra is kitartanak, és Istenünk élő Isten. Ezek a figyelmeztetések megalapozottak:
„Ha gyengítitek a nép bizalmát az Istenben, a neki adott bizonyságtételekben, akkor lázadtok az Isten ellen, mint Kóré, Dathan és Abiram.” (Bizonyságtételek 5. kötet, 66. oldal)
Egy évekkel ezelőtti befejezetlen kutatásom során fedeztem fel azt – és még annál többet -, amit a szerző is megtudott. Többek között egy brosúrában találtam – melynek címe: „A Word to the Little Flock” (Egy szó a kicsiny nyájhoz), amelyet James White publikált Brunswick, Maine-ba, 1847. május 30-án – Ellen White egy nyilatkozatát a szentélyről. Azonnal felkeltette a figyelmemet. 1847. április 21-i keltezésű, és Topshamben (Maine-ban) írta. A 12. oldalon találtam ezeket a szavakat, amelyeket feltételezem, hogy a „Ministry” cikk szerzője is megtalált. Ellen White azt mondja:
“Úgy gondolom, hogy a szentély, amely a 2300 nap végén megtisztíttatik, az Új Jeruzsálem temploma, amelyben Krisztus szolgál. Ezelőtt több mint egy évvel az Úr megmutatta látomásban, hogy Crosier testvér a teljes világosságot kapta a szentély megtisztításáról, és az Ő akarata volt, hogy Crosier leírja ezt az igazságot 1846. február 7-én a <<The Day Star Extra>> újság mellékletében. Az Úr teljesen felhatalmazott, hogy ajánljam ezt a mellékletet minden szentnek. Imádkozom, hogy ezek a sorok áldásnak bizonyuljanak önnek és minden kedves gyermeknek, aki elolvassa.”
Gyorsan készítettem egy másolatot erről a speciális kiadásról, és elolvastam. Miközben írom ezeket a sorokat, előttem van ez a fénymásolat, a 40. és a 41. oldalon elolvastam Crosier testvér cikkét. Crosier testvér néhány olyan elmélet megvitatása után, amelyben nem hitt, tett egy megjegyzést.
Crosier beszél:
“De az egyházak azt mondják, hogy az engesztelés a keresztnél történt és fejeződött be, amikor meghalt az Isten báránya. Így tanítottak az emberek, az egyház is, és a világ is így hiszi, de ez messze áll az igazságtól, vagy attól, hogy szent legyen, ha az isteni tekintély nem támogatja. Talán csak kevesen, vagy talán senki azok közül, akik támogatják ezt a nézetet, még soha nem ellenőrizték az állításuk alapját.”
- Ha az engesztelés a Kálváriánál ért véget, akkor ki tette ezt? Az engesztelés a pap munkája; ki tette meg a Kálváriánál? A római katonák és a gúnyos zsidók?
- Az áldozat bemutatása nem az engesztelés megtétele volt; a bűnös megszúrta az áldozati állatot (Mózes 4:1-4, 13-15 stb.), majd a pap vette a vért, és elvégezte az engesztelést. (Mózes 4:5-12, 16-21)
- Krisztus volt a Főpap, akit kineveztek az engesztelésre, és minden bizonnyal csak a feltámadása után cselekedett ebben a minőségben, és nincs egy bizonyságtételünk sem arra, hogy a feltámadás után a földön bármilyen tevékenységet végzett volna, melyet engesztelésnek hívhatnánk.
- Az engesztelést a szentélyben vitték véghez, és a Kálvária nem volt az a hely.
- Zsidók 8:4 szerint Krisztus nem tudott engesztelést végezni mindaddig, amíg a földön volt. <<Ha a földön lenne, nem lehetne pap.>> A földi papság a lévitáké volt; az isteni papság pedig a mennyei.
- Tehát nem kezdhette el a közbenjárást, bármilyen jellegű is lenne, csak a mennybemenetele után, amikor saját vérével belépett a mennyei szentélybe értünk.”
Íme, tehát itt van az igaz világosság, amit az Úr látomásban Ellen White-nak megmutatott, melyen jóváhagyása van, és amit teljesen felhatalmazott, hogy ajánlja az összes szentnek. Csak akkor, ha semmibe vesszük Ellen White-t, akkor utasíthatjuk vissza bizonyságtételét. Nem teszünk ilyet.
Most a következő helyzettel nézünk szembe: A „Ministry” cikk írója alapos kutatása során megtalálta, hogy Crosier testvérnek megvolt “az igazi világossága”? Ha nem találta meg, kevés oka volt, hogy elégedett legyen munkájával. Mindenesetre, ha professzor lennék, és megkérném, hogy végezze el ezt a kutatási munkát, és az ő jelentésében a „Questions on Doctrine” gyűjtemény bemutatása szerepelne, F osztályzatot adnék neki, ami kudarcot jelent. Olyan esetünk van, ahol elégtelen kutatást, vagy mulasztást végeztek, amely később, a körülményektől függően, súlyos következményekkel járhat.
Fordító: Kovács László
Lektorok: Németh Kinga és Viniczainé Csurgó Mariann